Istennek szüksége van arra a sok ceremóniára, amit a vallások előírnak?

Nos, én bár római katolikus vagyok, a templomokat elsősorban művészeti alkotásként tekintem, mert tulajdonképpen azok, és általuk sokat megtudhatunk az adott korról, amikor épültek. A mi templomunk kb. 70 éves, a környék akkor élt munkás emberei építették és támogatták pénzzel a munkálatokat, nem egy csicsás templom, de szép.

Nálunk atya évekig trabanttal járt, és csak azért nem azzal jár még mindig, mert tavaly ellopták, így kapott egy másik autót, de az se a legmodernebb, és nem is volt szüksége, igazából ő választotta ki, egy átlag autó, ami nem kerül milliókba.

Ilyen is van. :-)

Csak gondoltam, leírom, hogy annak ellenére, hogy én is tisztában vagyok vele, mennyi az álszent, de ha észrevesszük a kivételeket is, akkor talán mégse olyan sötét a teljes kép.

= A sok külsőség, szertartás =

A sok szertartás, külsőség, fény, csillogás, pompa, csöngetés, gyertya, tömjén stb. se tetszik protestánsainknak a katolikus istentiszteletben. Hogy azonban ennek a nemtetszésnek fő oka az ellenszenv és az elfogultság, mutatja, hogy ugyanezen protestánsoknak viszont tetszik az a fény és pompa, melyet például a magyar nemzet fejt ki ünnepélyes alkalmakkor, sőt éppen nem ellenszenvesek neki még azok az ódon, bonyolult külsőségek, jelképek s szertartások se, melyeket az angol hivatalos- és közéletben lépten-nyomon tapasztalunk.

Pedig hát az, amit az angolok e téren művelnek, már kissé csakugyan sok a jóból. A mi Angliában járt protestánsaink mindezt mégis nemcsak le nem kicsinylik, mikor megírják, hanem egész jól látható, hogy élvezik, tetszik, sőt imponál nekik. Hogy tehát a katolikus egyház külsőségei viszont annyira ellenszenvesek nekik, hogy valósággal az idegeikre mennek, csak az lehet az oka, hogy az egyházat már eleve ellenszenvvel és türelmetlenül nézik.

Ha egy protestáns részt vesz katolikus istentiszteleten, ami legalább egyszer-kétszer életében mindegyikkel megtörténik, majdnem kivétel nélkül mindig ellenszenvvel távozik onnan. De természetének megfelelően ellenszenvét nem is fojtja magába, hanem hangos és gúnyos kifejezést is ad neki, sőt még utána évtizedek múlva is nemegyszer ezen nyargal. Az eretnekségnek ugyanis sohase szokott ismertetőjele lenni a szerénység. Az eretnek mindig fölényes, mindig különbnek tartja magát azoknál, mindig lenézi azokat, akiknek közösségétől elszakadt.

Egy református lány, mikor egyszer elment az éjféli misére, utána heteken át gúnyolódva beszélte mindenkinek: Képzeld, a pap elkezdett énekelni! (Nem tudta – szegény –, hogy Bibliája szerint, melyet állítólag olyan sokszor szokott olvasni, Dávid nemcsak énekelt, hanem még táncolt is a frigyszekrény előtt! Pl. 2Sám 6,1-21)

Egy másik protestánst (szintén nő) ugyancsak egy misén való megjelenése után élményeit elbeszélve nem győzte hangsúlyozni, hogy milyen nehezen tudta megállni, hogy hangosan fel ne nevessen, mikor a mise végén a pap már harmadszor kezdte el ugyanazt az „Üdvözlégy Máriá”-t. (Nem tudta, hogy a Szentírás is egymás után háromszor is mondja, hogy „szent, szent, szent, a seregek Ura, Istene” (Iz 6,3, Jel 4,8), sőt hogy Krisztus Urunk is egymás után háromszor is mondta Szent Péternek, hogy legeltesse bárányait (Jn 21,15-17), sőt azt is mondta, hogy „szüntelenül imádkozzatok” (Lk 21,36). Azon meg viszont nem csodálkozhatnak, hogy egy szegény együgyű katolikus nem olyan nagy tehetség, mint egy értelmes kálvinista, aki ha szüntelenül imádkozik, akkor is mindig mást tud mondani.)

Egy somogyi majdnem (lehet az is, hogy valóságosan) analfabéta kálvinista parasztasszony egy olyan eldugott faluban, mely 20 kilométerre van a legközelebbi vasútállomástól, egyik katolikus rokonának temetésén a „Circumdedderunt” éneklése alatt nem győzte rángatni mellette álló katolikus rokonának szoknyáját: „Sógorasszony! Maga érti ezt? Sógorasszony, maga érti ezt? Sógorasszony, én ezt nem értem!” (Míg végül a „sógorasszony” hasonló analfabéta létére is nagyon okosan végül azt válaszolta neki, hogy „a Jóisten érti!”)

A katolikus templomba néha betévedő, de a katolicizmus mibenlétét, értékét, erejét, lelki kincseit, fenséges tartalmát és megdönthetetlen igazságát természetesen nem is sejtő idegenek azt hiszik, hogy amit ott ők a szemükkel látnak, a fülükkel hallanak: a latin ének, a csengetések, a gyertya, a szenteltvíz és tömjén, a díszes szobrok és képek, az arany (vagy inkább csak aranyozott) csillogó kelyhek, ragyogó egyházi ruhák, az oltár körül sürgő-forgó sok pap (mert természetesen többnyire csak nagyobb egyházi ünnepségek alkalmával kerülnek be ezek az idegenek a katolikus templomba), az állandó hajlongások, térhajtások és kézcsókok teszik a katolikus vallást. Nem is sejtik, hogy ilyesmit a katolikusok se látnak sokkal többször, mint ők, mert ilyen nagy ünnepségek (például bérmálás és püspöklátogatás) számukra is nagyon ritkán vannak. Egyébként pedig ezek s általában a külsőséges szertartások a katolicizmusban talán még annál is kevesebbet számítanak, mint a „puritán” kálvinizmusban.

A nagyközönség azt hiszi, hogy a papnövendékek a papnevelőben érettségi után még öt (sőt sok helyen még több) éven át mindig csak azt tanulják, hogyan kell misézni, keresztelni, temetni, hajlongani, körmeneteket vezetni, tömjénezni. Az igazság pedig az, hogy ezeket a dolgokat a papnevelő intézetekben úgyszólván egyáltalán nem is tanítják (engem legalábbis nem tanítottak rá) s az újonnan felszentelt pap azt, hogy hogyan kell temetni (mert nem minden faluban történik egészen egyformán), azt inkább ministráns korában tanulja meg, pap korában meg akkor kérdi meg a kántortól útközben, mikor pályája elején legelőször megy a kántor kíséretében a halottasházhoz.

A katolikus papnak érettségi után, ha Rómában végez, hét, ha a pesti egyetemen vagy Esztergomban, hat, de minden teológiai főiskolán legalább öt évet kell járnia. A sok tantárgy között azonban, amit ott e hosszú évek folyamát tanulnia kell, a szertartástan csak az utolsó évben kerül elő s akkor is csak heti egy órában s akkor is csak mint a legjelentéktelenebb tárgy.

Azok a szertartások és külsőségek, melyeket a kívülállók a katolicizmus lényegének gondolnak, körülbelül csak annyit számítanak az egyházban mint a Lánchíd fejénél jobbra is, balra is a kőoroszlánok. A híd építői azokat is oda tették, nem is feleslegesek ott, mert hiszen az embernek nemcsak hasznossági igényei vannak, hanem művésziek és kedélyi természetűek is. De ha a viszonyok rendkívüliekké válnak s például a kőoroszlánok egyikét vagy akár mindkettejét elbombázták onnan, de maga a híd megmaradt, akkor nem sok hiányukat érezzük.

Az egyháznak is vannak szertartásai, mert az embereknek, s különösen az egyszerű embereknek, a tömegeknek azok is kellenek, de ha a rendkívüli viszonyok akadályozzák vagy lehetetlenné teszik őket, csak miattuk még keveset kesergünk s még nem nagyon emlegetjük az egyházüldözés kegyetlenségét. Ezek nélkül ugyanis még egész jól meg tudnánk lenni.

A lutheránusok például keresztet tesznek templomukra, mint mi, istentiszteletükön gyertyát gyújtanak, mint mi, oltárképet is használnak, mint mi, az úrvacsorához is ostyát használnak, mint mi, nem pedig kenyeret. A kálvinistáknál mindezt hiába keressük, de azért a katolikus egyház egy cseppet se tartja a lutheránus felekezetet kevésbé eretneknek, mint a kálvinistát. Nem a külsőségek fontosak ugyanis, hanem a hit, a hitben pedig (illetve a hitetlenségben) nagyjából egyezik ez a két protestáns felekezet.

Az anglikán felekezetben viszont még a miseruha, a püspöksüveg, a pásztorbot, sőt a tömjén is megtalálható, még a kanonokok, prépostok és apátok is megvannak. Emiatt még nagyműveltségű protestánst is találtam, aki, mikor Amerikában volt, szentül meg volt győződve, hogy katolikus templomban volt, mikor anglikán istentiszteleten vett részt. A katolikus egyháznak azonban annyira mellékes mindez, hogy egy cseppet se tartja közelebb állónak magához az anglikán protestánst, mint a szertartás nélküli s még keresztet se használó kálvinistát. Egyik épp olyan eretnek neki, mint a másik.

Ellenben a görög és örmény katolikust nemcsak eretneknek nem tartja, hanem még azt se bánja, ha a saját hívei is az ő miséjükre járnak, akár kivétel nélkül mindig. Pedig külsőleg annyira más ott minden, hogy aki sohase látott még ilyen szertartást és járatlan a dologban, el se tudja hinni, hogy ez katolikus istentisztelet. Mégis mindegy az egyháznak, mert ő csak a belsőt, a hitet nézi, neki csak ez a fontos. A külsőségekre a katolicizmus még sokkal kevesebbet ad, mint a „puritán” kálvinisták.

Az, hogy az igazságot milyen külsőségek veszik körül, egyáltalán nem nézi a római egyház. Ha katolikus köt görög vagy örmény katolikussal házasságot, esze ágában sincs ezt vegyesházasságnak tekinteni s egyáltalán nem fáj neki, ha az utódok nem a római szertartás (de igenis a katolikus igazság) szerint imádják majd az Istent. (Ilyenkor egyébként az a szabálya az egyháznak, hogy minden gyerek olyan szertartású legyen, mint amilyen az apa, tehát miatta még minden gyermek is lehet görög szertartású.)

A katolikus egyháznak csak azért vannak szertartásai, mert bölcs és jó emberismerő s ezért jól tudja, hogy az embernek nemcsak az eszét, a fülét és a kedélyét is kell foglalkoztatnia, ezt is le kell kötni, ha a lelkét kezében akarja tartani. Ez a szabály annál inkább áll, ha egyszerű emberekről, tehát tömegekről van szó.

A műveltek között már nagyobb számmal vannak, akiknek a szemében a külsőség felesleges, sőt köztük olyanok is akadnak, akiknek a külsőség egyenesen ellenszenves. Ezek azonban már különcök. Én magam is többé-kevésbé ez utóbbiak közé tartozom. Nem is tudok én az oltár körül forgolódni és nem is forgolódtam körülötte még soha. Ez azonban éppen nem akadálya annak, hogy ne rajongjak az egyházért talán még jobban is, mint azok, akik forgolódni is szeretnek és tudnak. Nem is kényszerít az egyház senkit arra, hogy természetével ellenkezőleg imádja az Istent.

De viszont, ha én magam különc vagyok, annyi alázatosság és józan ész azért kell, hogy legyen bennem, hogy ezen a címen ne kívánjam azt, hogy a katolikus egyház ne az átlagemberek, hanem éppen a különcök és éppen az én különcségem szerint rendezze be nyilvános életét. De a katolikus szertartások, külsőségek és szokások annyira okosak és szépek, hogy minden különcségem ellenére még nekem is nemegyszer voltak felemelő érzéseim, mikor egyes imponáló vallási szertartások és demonstrációk tanúja voltam vagy a papoknak az oltár körüli forgolódását láttam.

Egyszer a József körúton, a Jézus Szíve körmenet alatt, a hátam mögött a tömegből ez az önfeledt kiáltás hangzott fel: Istenem, de szép ez a katolikus vallás! A megjegyzés mutatta, hogy az érzelmei túláradása miatt felkiáltó egy, az egyházon kívül álló egyén volt.

Gyermekkoromnak egyik legkedvesebb emléke, hogy Nagyboldogasszony napjának estéjén, a nyári szünet vége felé mindig ki szoktunk menni a Vasvárról hazaérkező búcsúsok elé, vagy egy óra járásnyira egész a Csicseri-forrásig, ahol a Csécsék magányos háza állt. Menetközben minden két-három percben találkoztunk velünk szemben hazafelé tartó, zászlók alatt vonuló és éneklő búcsúsokkal, a mienkétől eltérő, más-más népviseletben. (Nálunk akkor már nem is volt népviselet. Édesanyám leánykorában még nálunk is volt.)

Mikor elvonultak mellettünk, mindegyik csoporttól meg szoktuk kérdezni, hová valók. (A pócsi Máriához írt verse mutatja, hogy a kálvinista Adynak ugyanilyen kedves gyermekkori élményei voltak ezek a búcsúsok, mint nekem, s hogy ezek rá épp oly nagy hatást tettek, mint rám. Pedig azok a búcsúsok, akik az ő gyerekkorát tették színessé és poétikussá, nem Vasvárról, hanem Máriapócsról jöttek, s nem magyarok, hanem oláhok voltak.)

Mindig legutoljára jöttek, mikor már besötétedett, égő gyertyával a kezükben a mieink, a szentgrótiak. Zúgtak tiszteletükre a szentgróti harangok, s mire beérkeztek a városba, már ott volt szinte az egész város, noha lakóit egyébként nem lehetett valami nagy vallásosnak nevezni. Felemelő látvány volt látni őket a messze távolban, amint a sötétben és a nagy porban, melyet felvertek, csillogtak gyertyáik. Mikor pedig a templomhoz értek, az elibük menőkkel és hozzájuk csatlakozókkal szinte mindent elsöprő mérhetetlen tömeggé nőttek.

Emlékszem, hogy az egyik alkalommal a tömeg mindent elsodró lendülete, égő gyertyáik láttára és buzgó énekük és a harangzúgás közepette az öreg Káfmony (Kaufmann) néni (aki a mi házunkban lakott) azt mondta, hogy ha zsidóüldözés lenne és muszáj lenne áttérni, ő semmi más nem lenne, csak katolikus.

De nemcsak a kálvinista Adyra, hanem a szintén kálvinista Szabó Dezsőre is igen nagy hatást tettek ezek a búcsúsok, mert cikkeiben és beszédeiben ő is sűrűn emlegeti őket, mikor a katolicizmusnak a népre való nagy hatását hangsúlyozza, pedig ő már csak tanár korában és csak néhányszor látott ilyesmit Sümegen. Hát még Kapuvárott, a Rábaközben, hol a színmagyar népnek gyönyörű népviselete is van, milyen nagy esemény a búcsúsok hazajövetele!

A nép, a tömeg, a nagy ünnepet nagy eseménnyel akarja s szereti megünnepelni. Ezt jelenti számára húsvétkor a feltámadási és az úrnapi körmenet. Ezek a nagy vallási események színessé teszik robotoló élete egyhangúságát, változatossá, elevenné az életét. Találóan fejezte ezt ki egy katolikus faluból való legény, aki később kálvinista faluba került egy időre. Így beszélte el ottani élményeit a családi körben, mikor látogatóba hazament: Nem rosszak az emberek ott se, csak azért nem szerettem ott lakni, mert csak az újságból tudjuk meg, mikor volt karácsony vagy húsvét (mert nem volt éjféli mise karácsonykor s nem volt feltámadási körmenet húsvét előestéjén).

A Somogy megyei Inkén (de bizonyára másutt is) a kálvinisták (különösen természetesen az asszonyok) nagyhéten rendszeresen látogatják a szentsírt a katolikus templomban (de a világ minden kincséért át nem térne egyik se). Ugyanott a feltámadási körmenetre még a jó egy óra járásnyira lévő Sandról is tömegesen mennek be Inkére az ottani lutheránusok, pedig lelkészük is van helyben. Ugyancsak Inkén egy kálvinista parasztasszony, akinek egyetlen fia a harctéren esett el, állandóan azzal zaklatta a plébánost (noha a faluban kálvinista lelkész is van, sőt katolikus papot csak az első világháború után kapott a falu), hogy az ő fiáért is mondjon koporsós misét, mert ő látni akarja a fia koporsóját, melyet meglátnia neki nem adatott meg. Az egyszerű ember számára ilyen fontos a külsőség.

Ha nem lenne olyan fontos ez a külsőség, akkor kommunistáink se borították volna 1919. május elsején annyira vörösbe egész Pestet s 1945-től kezdve, második uralmuk idején se cifrázták, díszítették volna fel annyira üzemeik, hivatalaik homlokzatát, kapuit. De akkor Hitlerék se rendeztek volna állandóan tömegfelvonulásokat. Jellemző az is, hogy a protestáns Göring azt mondta, hogy az éjféli misének nagyobb a hatása, mint száz prédikációnak.

Meglepett s ezért még máig is megmaradt emlékemben egyik gimnazista korombeli, egyébként egészen különös viselkedésű, de tehetséges és az egyházzal szemben meglehetősen hideg osztálytársam megjegyzése, melyet azután tett, mikor egy adventi hajnali misén kivételesen ő is megjelent: „Még a legrosszabb akaratú ember se mondhatja, hogy ez nem szép és megható az egyházban”.

Aztán még egy dologra fel kell a figyelmét hívnom azoknak, akiknek nem tetszik az egyházban a sok szertartás. Elfelejtik, hogy a kelet embere egész más, mint a nyugati ember. Sokkal külsőségesebb, sokkal szertartásosabb, sokkal inkább a formák embere, mint az. A magyar szertartásosságban és külsőségkedvelésen is a keleti eredet nyilvánul meg. De a magyar szertartásosság, tehát keleti jelleg, semmi a még keletebbre lakó kínaiak és japánok szertartásossága mellett. A keletiség az oka annak is, hogy a zsidó vallásban, a kereszténység keretei között pedig a görögkeleti egyházban még a katolikus egyházénál is több a külsőség és nagyobb a szertartásosság. Míg például nálunk tömjén csak az ünnepélyes miséken vagy temetéseken szerepel, a templomban például egy hónapban legfeljebb csak egyszer, addig görögkeleti istentisztelet vagy temetés el se képzelhető tömjén nélkül.

Ezzel szemben a protestantizmus minden felekezete nyugaton keletkezett, nyugati népek körében, sőt ráadásul még a nyugatiak között is legridegebb északi népek között. Ezért találunk náluk kevesebb szertartást, formalizmust és külsőséget, kevesebb művészetet és poétizmust. Ha tehát a protestáns furcsának találja a katolikus templomban a sok külsőséget, ha nem az elfogultság, sőt gyűlölet vezetné, hanem az intelligenciája, ellenszenv helyett egyenesen tiszteletre gerjedne, mert azt juttatná eszébe a dolog, hogy ez a vallás nemcsak négyszáz éves, és nyugati eredetű, mint az övé, hanem visszanyúlik Krisztus idejébe, aki szintén keleti ember volt és a keletieknek prédikált.

Ez a keleti származás nyomta rá a bélyegét az Anyaszentegyházra és látható még rajta ma is, noha már rég nyugati emberek egyháza elsősorban. Ez az oka, hogy bizonyos tekintetben furcsának tűnik fel az olyan nyugati ember előtt, aki nem szokott hozzá már gyermekkora óta, tehát például a protestáns nyugati ember előtt. Ennek azonban nem ellenszenvet, nem lenézést, nem alsóbbrendűnek nyilvánítást kellene eredményeznie a lelkében, hanem tiszteletet. Hiszen a régiség bélyege ez a katolicizmuson s annak bizonyítéka, hogy mint Krisztus, az egyház is keletről jött. Krisztus nemesi levele ez. Tiszteletet kíván, nem lekicsinylést.

Mikor a krajnai vagy csallóközi mocsaras vidékek golyvás embereinek gyermekei kicsúfolták a falun átmenő idegent, mert „még csak golyvája se” volt, az ő anyjuk is azzal dorgálta meg őket, hogy nem szabad lenézni a hibás, fogyatékos embert. Másutt, ahol máshoz vannak szokva, nem a golyvanélküliséget nézik le, sőt éppen a golyvát tartják fogyatékosságnak.

Az Olvasóra bízom annak eldöntését, hogy szertartások tekintetében ki a golyvás és kinek lehet dicsekednivalója vagy jogos felsőbbrendűségi érzése. A döntés egyébként nem fontos, mert a külsőség csak szokás dolga, s e tekintetben kinek-kinek az tetszik, amihez szokva van. Ha valakit csak a szertartások távolítanának el az egyháztól, azon igen könnyen lehetne segíteni. Ahogyan minden további nélkül meghagyta az egyház a kebelébe visszatérő keletieknek az övétől teljesen eltérő szertartásaik, sőt – de ezt már nem olyan szívesen – még papjaik nősülését is – épp oly szívesen vagy talán még szívesebben meghagyná (ha kívánnák) a protestánsoknak is a szertartástalanságukat, mint az ő szokásaiknak és ízlésüknek megfelelőt, ha csak ez lenne az akadálya náluk az igazság s vele Krisztus terhes, de mégis könnyű igája elfogadásának.

Egyelőre azonban – sajnos – nemcsak ez az akadály. Szégyen is volna, ha értelmes embereket ilyen csekélységek – az a külsőség, melyet éppen ők vetnek meg és kicsinyelnek le a legjobban – tartanának vissza a mindennél fontosabb igazság elfogadásától.

Vád: „Az Egyház szertartásai csak az együgyű hívek elkápráztatására szolgálnak.”

Ha ez igaz, akkor ugyanezt lehetne mondani minden felekezet szertartásairól, de az állami s a társadalmi élet szertartásairól is. Minek akkor a fényes királykoronázás, a parlament ünnepélyes megnyitása, a hadsereg díszes felvonulásai, egy esküvő vagy temetés ünnepélyes formái és hasonlók? Természetes, hogy a szertartások közvetlen célja az, hogy a szemlélők s a résztvevők érzékeire erős hatást tegyen. De miért? Mindig egy nagy és nemes eszme kedvéért, annak érzékeltetése végett. Hát akkor nem méltó-e, hogy a legnagyobb és legnemesebb eszme, a vallás eszméi s az Isten nagyságának bármily tökéletlen érzékeltetése végett az Egyház a legszebbet és legfenségesebbet iparkodik nyújtani, amit csak lehet s amit évezredek szokása megszentelt?

Vád: „Igen ám, de az Egyháznál a szertartás a lényeg.”

Szó sincs róla! A szertartás mindig csak eszköz és keret, a lényeg mindig az Isten tisztelete s a kegyelem kiesdése és közvetítése. Még a szentségeknél is ez a lényeg, bár azoknál a külső cselekmény közvetlen eszközi szerepet is tölt be a kegyelem megszerzésében vagy növelésében.