A zsidóknak, a Judaizmusnak mi az elképzelése a végidőkről és mi a véleményük a Biblia jövendöléséről?

Dániel könyve egyike a legtöbbet kritizált ószövetségi írásoknak. Már a Kr. u. 3. században élt görög filozófus, Porfüriosz is vitatta, hogy bárki képes lenne a jövőben bekövetkező eseményeket olyan pontosan előre megprófétálni, mint azt Dániel tette. Porfüriosznak jó oka volt erre: a Kereszténység ellen írt művében ugyanis azt akarta kimutatni, hogy a názáreti Jézus nem a Megváltó, így természetesen a rá vonatkozó próféciákat is tagadnia kellett. Az egyébként Türoszban született – szíro-föníciai származású – bölcselő nem aprózta el a dolgot: mindenestül tagadta, hogy létezne prediktív (tehát az eseményeket bekövetkezésük előtt megjövendölő) prófécia. Ugyanakkor több forrásból is megerősíthetjük azt a tényt, hogy a Kr. u. 70-ben bekövetkezett templompusztulás (hurbán) előtt a zsidóság egész történelemszemléletét alapvetően meghatározták a bibliai próféciák, s azon belül különösen nagy hangsúly esett a Dániel könyvére.

A szobor és a szörnyek

A babiloni fogság után a zsidó államiság ugyan helyreállt, de soha többé nem nyerte vissza önállóságát, hanem különböző pogány nemzetek gyámsága alá került, amelyek hol engedékenyebben, hol keményebben bántak a néppel. Dániel előbb – Nabukodonozor babiloni király álmán keresztül – egy gigantikus szoborral mutatta be azt a négy (vagy öt) egymást követő birodalmat, mely Izraelt hatalma alá fogja vetni. A szobor egyes részei – vagy­is a birodalmak és az azokat megtestesítő vezetők – egyre csökkenő értékű fémekből álltak: a fej aranyból, a mell és a karok ezüstből, a derék bronzból, a láb vasból, a lábfej pedig vasból és cserépből tevődött össze. A szobor megfelelője a Dánielnek látomásban megjelent négy fenevad: egy szárnyas oroszlán, amely két lábra áll; egy medveszerű lény, amely három bordát tart a szájában; egy hátán szárnyakat viselő párduc (vagy gepárd, leopárd), amelynek előbb egy, majd négy feje van; végül egy hatalmas, vasfogú és mindent széttaposó szörnyeteg.

A zsidó és keresztény bibliaértelmezők megegyeznek abban, hogy a két látomás ugyanarról szól: a négy egymást követő birodalomról, melyek közül az első az Újbabiloni, a második a méd–perzsa, a harmadik a görög–makedón, a negyedik pedig a Római Birodalom.

Feltűnő, hogy Dánielt elsősorban ez utóbbi érdekelte. Ennek színre lépése után ugyanis – így szól a látomás – emberi kéz érintése nélkül egy kőszikla fog legördülni egy hegyről, amely ledönti lábáról a szobor-birodalmakat. Ugyancsak minden zsidó és keresztény magyarázó megegyezik abban, hogy ez a kőszikla nem más, mint a Messiás Királysága, amely eltöröl minden földi birodalmat.

Sokféle forrásból kimutatható, hogy a zsidók számára Dániel könyvének a pogány birodalmakról szóló próféciái mintegy „értelmező kézikönyvként” szolgáltak a kortárs történelmi események értelmezéséhez. Flavius Josephus szerint a Kr. e. 332-ben Jeruzsálembe belovagló Nagy Sándornak a papok megmutatták a Dániel-tekercset, amelyben róla esett szó. A papok valószínűleg a 8. fejezeténél nyitották fel a könyvet, ahol a kétszarvú kost (a médeket és a perzsákat) egy folyó partján üti le lábáról a feléje rontó egyszarvú kecskebak (vagyis a makedón vezér). Egy évvel később Gaugamélánál – a Bomodus-folyó partján – pontosan ez is történt: Nagy Sándor tönkrezúzta a sokszoros túlerőben lévő perzsákat, s III. Dareiosz elmenekült a harctérről. A Perzsa Birodalom lényegében megszűnt.

Nehémiástól a Messiásig

Dániel babiloni írásai képekben értelmezték saját kora és a jövőbeli birodalmak természetét.

Dániel abban is különleges helyet foglal el a próféták között, hogy egyik próféciájában meghatározta a Messiás eljövetelének időpontját. Pontosabban szólva két eseményt jövendölt meg: a Messiás „kiirtását”, valamint Jeruzsálem és a Templom pusztulását. Az Ószövetség talán legtöbbet kommentált szövege szó szerinti fordításban így hangzik: „A visszatérésre és Jeruzsálem felépítésére vonatkozó parancs kiadatásától a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét telik el: újra megépülnek az utak, az árkok, mégpedig szorongattatással teli időkben. A hatvankét hét elteltével azután kivágatik a Messiás, és nincs senkije. Ami pedig a várost és a szentséget illeti: elpusztítja a következő fejedelem népe.” (9,25–26)

A zsidó és a korai keresztény írásmagyarázat egyönte­tűen vallja: a szövegben említett „hét” nem hét napból álló időszakaszra, hanem hét évből álló úgynevezett „évhetekre” vonatkozik. A mózesi törvényekben ugyanis nemcsak a hétnapos időszakot lezáró sabbat­nak (szombat), hanem a hetedik éveknek (szombatév), sőt a hétszer hét évet követő évnek (jubileumi év) is nagy jelentősége van. Ha figyelmesen elolvassuk az idézett bibliaszöveget, Dániel egy 7x7 + 62x7 = 483 éves időszakról beszél – csakhogy számos kérdés merül fel ezzel kapcsolatban. Lássuk ezek közül a legfontosabbakat.

Az első: honnan számította Dániel az évheteket? A „visszatérés” nyilvánvalóan a babiloni fogságból történő hazatérésre, vagyis „alijázásra” vonatkozik, amelynek első hullámát Kürosz perzsa uralkodó Kr. e. 538-ban kiadott „visszatérési rendelete” indította el. Csakhogy ezután még két hullám következett: a másodikat Ezra (Ezsdrás), a harmadikat pedig Nehemja (Nehémiás) vezette. Figyelemre méltó, hogy a szövegben „Jeruzsálem felépítésére vonatkozó parancs” szerepel, sőt az első évhétben „utak és árkok” (vagy utcák és csatornák) építéséről esik szó. Ezt a rendeletet viszont – más forrásokból tudjuk – Artaxerxész adta ki Nehemjának uralkodásának huszadik évében, vagyis Kr. e. 445/4-ben.

A zsidó írásmagyarázók azonban nem innen, hanem az Első Templom lerombolásától (Kr. e. 586. Áb hó 9.) számították a dánieli évheteket. Ennek oka átvezet bennünket a második kérdéshez: kinek vagy minek a „kivágatásával” érnek véget az évhetek? A zsidó írásmagyarázati hagyomány a héber szövegben szereplő Masíah szót (ennek jelentése: Felkent) legkorábban III. Oniás főpapra értelmezte, akit Kr. e. 171-ben gyilkoltak meg a hellénista párt hívei. Az Ószövetség első görög fordítása, a Szeptuaginta pedig egyszerűen elkente a kérdést azzal, hogy az egyértelműen személyre vonatkozó Masíah szót „kenet”-ként (khriszma) fordította. A rabbik később Jeruzsálem és a Templom római korban (Kr. u. 70) bekövetkezett pusztulását tartották az évhetek beteljesedésének.

Ha azonban nem Kürosz, hanem Artaxerxész Kr. e. 445/4-ben kiadott rendeletétől számoljuk a hatvankilenc évhetet (vagyis 483 évet), a Kr. u. 38/9-es dátumot kapjuk eredményként, amikor Caligula császár akarta felállítani szobrát a Templomban, de terve végül is meghiúsult. (Az eseményt az Újszövetség nem is említi.) De vajon jó dátumhoz jutottunk-e? Ezen a ponton kell választ adnunk arra a kérdésre, hogy nap- vagy holdévekben számoltak-e a próféták. Köztudott, hogy a napév (tropikus év) időtartama 365 nap 5 óra 48 perc; ezzel szemben a holdévek rövidebbek: 354 napból és 8 órából állnak. „Az Ószövetségben a hónapok újhold napján kezdődtek, amit a papok kürtzengéssel jeleztek. Márpedig az újhold – ha napnyi pontosságra kerekítjük – harmincnaponként áll be” – írja dr. Ruff Tibor teológus Idők és időpontok című tanulmányában. Ha tehát Dániel hatvankilenc évhetét nem 483 napévnek, hanem 476 holdévnek számoljuk, az eredményül kapott dátum Kr. u. 31/32 lesz, amely pontosan megfeleltethető Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása időpontjának.

A világkorszak lezárása

A keresztény bibliaértelmezők a legkorábbi időktől fogva felhasználták Dániel évhetekről szóló kinyilatkoztatását a názáreti Jézus messiási voltának bizonyítására. A Messiás e keresztény értelmezés szerint pontosan 69x7 holdévvel Artaxerxész perzsa király Kr. e. 445/4-ben kiadott rendelete után „vágatott ki”, azaz lett megfeszítve a golgotai kereszten!

Csakhogy Dániel nem hatvankilenc, hanem hetven évhétről beszélt kinyilatkoztatásában. Hogy állunk ezzel az utolsó évhéttel? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához Németh Sándor A korszakváltás menetrendje című tanulmányából idézünk: „Dániel csak azokról az időtartamokról kapott kijelentést, amelyek során a zsidó nép és Jeruzsálem üdvtörténeti helyzetben volt, és Isten üdvtervének középpontjában állt. Jézus Krisztus feltámadása után üdvtörténeti korszakváltás kezdődött el, amely végül is a nemzetek idejéhez vezetett el.” A 69. és 70. évhét közötti „halasztás” időszaka tehát a nemzetek ideje. Ezalatt is érvényben van azonban a 6000 éves világkorszak-számítás, ami azt jelenti, hogy a „halasztott” 70. évhét eseményei a hat évezredes periódus leteltekor fognak lezajlani.

Ekkor újra Izrael áll a prófétai figyelem középpontjában: „És egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget, de a hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak, és utálatosságok szárnyán pusztít, amíg az enyészet és ami elhatároztatott, a pusztítóra szakad.” (Dán 9,27) Az utolsó évhét tehát önmagában is két részre oszlik: az első 3 és fél évben „sokakkal” (az eredetiben: „nagyokkal”) megerősíti valaki a szövetséget. Hogy ki ez a valaki, azt az előző vers alanya árulja el: „És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe.” Ez pedig nem más, mint az utolsó világbirodalom – a római –, és annak fejedelme. A szövetségnek azonban szomorú következménye lesz Izraelre nézve, de ennek részletes taglalására itt nincs lehetőségünk. Elégedjünk meg annyival, hogy az utolsó évhét, és főként annak második 3 és fél éve számos apokaliptikus prófétai könyv – köztük a Jelenések könyve – fő témája. (A szerző történész.)

1981 éve halt meg Jézus

„Tiberius császár uralkodásának tizenötödik évében, amikor Júdea helytartója Pontius Pilatus volt, Galilea negyedes fejedelme Heródes, Iturea és Trakhonitisz tartományának negyedes fejedelme Heródes testvére, Fülöp, Abiléné negyedes fejedelme pedig Lüszániász volt, Annás és Kajafás főpapok idején szólt az Úr Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.” (Lk 3,1) Egy modern történész se tudná precízebben meghatározni azt az időpontot, amikor Lukács evangéliuma szerint Keresztelő János megkezdte prófétai és tanítói működését, melynek során szinte egész Izraelt alámerítette a Jordán folyóban a „bűnök bocsánatára”. Figyelembe véve, hogy Tiberius Kr. u. 14 augusztusában lépett a császári trónra, a Keresztelő Kr. u. 29 és 30 augusztusa között kezdhette meg működését. Az evangéliumok egybehangzóan tanúsítják, hogy maga Jézus is elment Bét-Habarába megkeresztelkedni. A Názáretire ekkor szállt rá a Szent Szellem galamb formájában, és ekkor kezdte el látványos, csodatettekkel kísért tanítói szolgálatát Izraelben. Ez minden bizonnyal 30 tavaszán, nem sokkal Pészach előtt történhetett (vö. Jn 2,13). A János evangéliuma szerint (6,4; 11,55) ezután még két húsvét telt el Jézus földi életében; a keresztre feszítés így minden bizonnyal Kr. u. 32. Niszán 15-re esett. Ellenőrizhetjük ezt a számítást azzal a kijelentéssel is, mely szerint Jézus „mintegy harminc esztendős volt”, mikor tanítani kezdett. Lukács evangéliuma eredeti szövegének (3,23) még pontosabb fordítása így szól: „harmincas éveiben járt”. Ha tehát Jézus i. e. 7-ben született és i. sz. 32-ben halt meg, úgy nyilvános fellépé­sé­nek megkezdésekor 36-37 éves lehetett, vagyis jól illik rá Lukács jellemzése: „harmincas éveiben járt”. Dániel prófétai előrejelzése a Messiás „kivágatásáról” tehát Kr. u. 32 húsvétján teljesedhetett be. Valószínűleg Jézus is erre utalt a kereszten mondott szavaival: Tetelesztai! – „Beteljesedett!” (Jn 19,30) Ekkor kezdett el ketyegni az „apokaliptikus óra”, amely a 6000 éves világperiódus utolsó 2000 éves időszakát, a „nemzetek idejét” mutatja. Ez pedig a jelek szerint valamikor 2032-ben fog letelni.