Református és katolikus keresztények! Mi a véleményetek az inkvizícióról?

Egy másik kérdéshez írtam korábban:

A kereszténység nem pusztán vallás volt hanem ideológia is. Ez biztosította az uralkodó hatalom legitimitását. Bárki, aki a regnáló ideológia ellen szót emel, s ezt nyíltan támadja, felforgató elemnek számít, aki bomlasztja a közrendet. Ezt egyébként az eretnekek ki is használták. Bizony a kathar eretnekség például ugyanúgy egy jó indok volt a francia korona alól való függetlenedés elérésére, nem voltak ők sem semmivel jobbak a katolikus testvéreiknél.

Maga az inkvizíció egyébként csakis az eretnekség tényállásának megállapításában volt jogköre, végrehajtói jogkörrel nem rendelkezett, azaz ilyen értelemeben nem végeztetett ki senkit. Miután megállapították valakiről eretnek mivoltát, avagy cáfolták, átadták a világi hatóságoknak, akik a világi törvények szerint ítélték meg. De mindemellett lehetőség volt mindig megbánás tanúsítására, ilyenkor mentesült az illető a halálbüntetés alól, illetve megillette a vádlottat a jogi védelem (ez példátlan volt abban a korban).

Ez alól kivétel egyébként a spanyol inkvizíció, ami világi fennhatóság alatt állt, és elsődleges célja a reconquista hadjárat után fennmaradt látszatra betért zsidók és muszlimok érdekszövetségeinek felszámolása volt. Mindenesetre az inkvizíciós perek, mivel az egyház fennhatósága alá tartoztak, jól dokumentáltak voltak, amik alapján kiderül, hogy egyáltalán nem tekinthető soknak azok száma, akik eretnekség miatt kerültek vérpadra. Az inkvizítorok egyébként elsősorban meggyőzni akarták az illetőt, hogy tanúsítson megbánást, nem pedig a kivégzésre hajtottak, nem is szívesen adták át a vádlottakat a világi hatóságoknak. Sőt, gyakran előfordult, hogy maga a vádlott kérte, hogy világi eljárás helyett az inkvizíciós eljárás alá essen, mivel jóval humánusabbnak minősült. Ettől függetlenül egyébként a kínzás általában megengedett volt, de csak egyszeri alkalommal, maximum fél órára, és nem folyhatott vér, nem lehetett megerőszakolni, megcsonkítani, és nem halhatott bele a vádlott. Valójában nagyon kevés haláleset köthető az inkvizícióhoz, a fennmaradt dokumentumok szerint a legvéresebbnek titulált spanyol inkvizíciónál 826 kivégzés történt egy 160 éves periódus alatt 45000 tárgyalásból! [link]

Én evangélikus vagyok, válaszolhatok? :-)

Elsősorban az a véleményem, hogy fölösleges ezt a már régen lezárult dolgot a MAI egyháznak felemlegetni, nem ugyanaz a világ, nem ugyanazok az emberek... ezzel nem "mosdatni" akarom az egyházat, csak megjegyezném, hogy ma már senki sem fog boszorkányságért kínzókamrába vinni, aztán meg máglyára vetni.

Amit viszont a középkorban-újkorban csináltak, az borzalmas volt.

Valójában többféle inkvizíció volt. Az elsőt a katharok (albigensek) eretnekségére adott válaszként hozták létre 1184-ben, Dél-Franciaországban. A hivatal megalapításának körülményéhez tartozik az a tény, hogy lényegében nem csak az eretnekek ellen, hanem érdekükben is hozták létre. Ugyanis a kétszer is kiközösített, csak névlegesen keresztény II. Frigyes császár eretnekség címén – az eretnekek üldözése az ókortól kezdődően a császár joga és kötelessége volt - több személyes politikai ellenfelét is megégette. Így a pápa kivette az uralkodó kezéből ezt a fegyvert, és önálló hivatalt hozott létre, amelynek sokkal enyhébb, és törvényesebb szabályai voltak, mint a világi eljárásmódnak. A rettenetes és hosszantartó kegyetlenséggel véghezvitt állami kínvallatások helyett csak egyetlen kínvallatás volt engedélyezett, és ez maximum fél órán át tarthatott; az azonnali halálos ítélet helyett az inkvizítoroknak időt kellett adniuk a megtérésre (a „kegyelem ideje”, ami 15-30 napig tartott), és kötelességük volt megtenniük mindent, hogy az eretnekek meg is térjenek. Később III. Incének meg kellett tiltania az ún. istenítéleteket, illetve az önbíráskodásokat is, mivel a nép gyakran a "félve a papok engedékenységétől" maga avatkozott az ítéletbe, és a börtönökből kihozva megégették a veszélyesnek tartott eretnekeket (pl. Beauvais-ban, Kölnben, Lüttichben). Így a pápák gátat szabtak mind az eretnekség megállapításának, mind az eretnekekkel való eljárásnak. „Professzor Yves Dossat a fennmaradt nyilvántartások és az elérhető dokumentumok tanulmányozása után úgy becsülte, hogy 1245-1246. között a toulouse-i egyházmegyében 5000 embert hallgattak ki, ezek közül 945 esetben találták a vádlottat eretnekségben, vagy abban való érintettség okán bűnösnek. Habár 105 embert börtönbüntetésre ítéltek, a többi 840 kisebb büntetést kapott. Az összes elérhető adat alapos elemzése után Dossat arra a következtetésre jutott, hogy a XIII. század közepén az inkvizíció által elítéltek mindössze 1 százalékát adták át kivégzésre a világi hatalom kezébe, s csak 10-12 százalékukat küldték börtönbe. Sőt, az inkvizítor gyakran csökkentette a büntetés mértékét, vagy átváltoztatta azokat"(1). Ezt szokták „középkori inkvizíciónak” nevezni, és ez a katharok eltűnésével együtt maga is megszűnt. Ennek az inkvizíciónak a körülményeiről még lentebb szólni fogok.

Ettől teljesen különbözött az 1478-ban kezdődő, hírhedt spanyol inkvizíció, ami egy állami intézmény volt, és azon zsidó és muszlim kikeresztelkedők leleplezésére jött létre, akik politikai célzattal vagy szociális előnyök végett tértek csak a kereszténységre, de titokban tovább gyakorolták korábbi vallásukat. Tehát természetesen akik muszlim vagy zsidó hiten maradtak, azokat nem vetették vizsgálat alá. Tudni kell, hogy Spanyolország csaknem 700 éven keresztül élt arab elnyomás alatt, és amikor a keresztények lerázták az arab igát, sok arab és az arab uralom alatt szabadon élő és kereskedő zsidó, hogy megtarthassa birtokait és hatalmi pozícióit, megkeresztelkedett. Azonban titokban elvetették a keresztény tanítást, és a meglévő rendszer ellen tevékenykedtek, hogy visszatérhessenek az arabok. Ez a spanyol inkvizíció volt az, amely állítólag a legkegyetlenebbül végezte a feladatát, és amely a köztudatban az inkvizícióként él. Azonban ez a kép is hamis. Henry Kamen professzor 7000 inkvizíciós pert vizsgált át, és ebből csak 2%-a volt olyan, ahol kínzást is alkalmaztak. Hozzátartozik ehhez, hogy ezeknek a pereknek nem csak az eretnekek elítélése volt a dolga, hanem igen sok ember jó hírnevének a tisztázása is, akiket eretnekséggel vádoltak meg.

Mindezektől ismét különbözött az ún. római inkvizíció, amely 1542-ben kezdődött. Ez volt a legkevésbé aktív, és legemberségesebb a három változat közül. Bár az inkvizítorok bárhol, bárki ellen eljárást kezdeményezhettek, a hivatal lényegében csak a pápai területekre korlátozódott. Az inkvizíciós eljárás a vádlottnak védőügyvédet biztosított, a vádlott jogi tanácsot kérhetett, és felkészülhetett saját védelmére. Ez ebben a korban még ismeretlen volt, és csak 1836-ban vezették be a világi bíróságokon. A római inkvizíció annyira népszerű volt, hogy sokan, akik polgári bíróság elé kerültek, kitaláltak valami vallásos mozzanatot (varázslást, jövendölést), csakhogy inkább az inkvizíció elé kerüljenek.

Ezeket a különféle inkvizíciókat szokták az Inkvizíciónak nevezni (elég gyakran összemosva őket).

A „statisztikák”

A legtöbb protestáns fundamentalista olyan képzetben él, hogy az Inkvizíció során több ember halt meg, mint bármely háborúban, vagy járványban. Hatalmas számok keringenek közöttük, amelyek semmi másra, mint saját maguk alkotta statisztikáikra támaszkodnak. Ezek a számok érdekes módon egyre növekednek, mintha egymásra akarnának vele licitálni, egymást akarnák vele túlszárnyalni. A kezdetben évi több ezer áldozatból, évi ötezer lett, majd tízezer, százezer, és aztán ez odáig folytatódott, hogy immár 25 millió, 50 millió(2), sőt, az egyik népszerű fundamentalista könyv(3) 68 millió áldozatot ír csak a spanyol inkvizíciónak köszönhetően, és ha ehhez hozzátesszük a többi állítását, akkor az már 95 millió!

Ezek a milliós számok annyira groteszkek, hogy íróik épelméjűségében támaszt kétséget, de tekintsük csak demográfiai tudatlanságnak.

Európa teljes lakossága a XIV.-XV. században kb. 45-60 millió fő volt, és majd csak a XVII. század végére éri el a 100 millió főt (ezt akár egy gimnáziumi tankönyvben is ellenőrizni lehet). Ezen kívül nem volt inkvizíció észak-Európában, Kelet-Európában, sem a Brit-szigeteken. Az inkvizíció elsősorban Dél-Franciaországot, Olaszországot, Spanyolországot és a Szent Német-Római Birodalom egyes területeit érintette.

Továbbá a történészek ki tudják mutatni minden egyes nagyobb népességcsökkenés jeleit a társadalmi, szociális és demográfiai struktúrákban, illetve az archeológiai feltárásokban, így pl. a pestisjárványokat, háborúkat, stb. Azonban az inkvizíciós területeken semmi ilyesmit nem találtak, és ennek csak egy oka lehet: az áldozatok kevés száma. Ugyanezt támasztják alá az inkvizíciós eljárásokat dokumentáló iratok is (ez kötelező volt minden egyes esetben). Mindezek alapján, illetve más történelmi kutatások alapján a (Katolikus Egyháztól független) történészek mai álláspontja, hogy az áldozatok szám csak néhány ezerre tehető.

Meg kell mindenképp jegyezni, hogy ez a szám még így sem kevés. Ez a szám rengeteg. De ha csupán 100 ember lett volna az inkvizíció áldozata, az is botrányos, és gyalázatos lenne. Nézzük is meg, hogy mi vezethetett el idáig, és hogy mindez mit is jelent.

A bűnös Egyház

Végső soron a fenti statisztikai adatokkal teljesen értelmetlen érvelni, ugyanis nem ez a lényegi kérdés. Az antikatolikus fundamentalistáknak ugyanis ezek a számok csak mellékesek. Ha rákérdezünk tőlük, hogy szerintük az Inkvizíció mit is jelent számukra, illetve mit is bizonyít, akkor azt a választ fogjuk kapni, hogy a Katolikus Egyház nem lehet Krisztus Egyháza. A protestáns fundamentalisták abban a téves hitben állnak, miszerint az igazi Egyház láthatatlan, és csak a választottakat foglalja magában. Szerintük, ahol bűnösök vannak, ott nincs jelen az Egyház, tehát, ha a Katolikus Egyház bűnös, akkor nem lehet az Egyház. (Hogy ez mennyire nincs így, azt A látható Egyház, ill. a Bűnösök az Egyházban című írásaimban már elkezdtem kifejteni.) Ebben az érvelésben az a gond, hogy azonosnak veszik az Egyház emberi (látható), illetve isteni (láthatatlan) oldalát.

Amit meg kell itt érteni az az, hogy a látható Egyházon belül bizony mindenféle bűnösök, és gazemberek lehetnek (voltak, vannak és lesznek is; vö. pl. Mt 13,47-50; 18,17 és máshol), és ők akár felelős pozíciókat is megszerezhetnek. Erre, hogy az Egyház vezetői között ragadozó farkasok is lesznek, maga Krisztus és Szent Pál is figyelmeztetett minket (Mt 7,15; ApCsel 20,29). Ez ellen nem tehetünk sokat, és el kell fogadnunk, hogy így van. Azonban félnünk sem kell ezektől a tényektől. Az Egyháznak nem kell félnie az igazságtól! A katolikusok számos ostobasága, vakbuzgósága vagy kegyetlensége nem semmisítheti meg az Egyház isteni alapzatát, habár természetesen ezek a dolgok botránykövek katolikusoknak és nem-katolikusoknak egyaránt.

Tehát a vita során nyugodtan feltehetjük a kérdést: Mit bizonyít az Inkvizíció? Azt, hogy a katolikusok bűnösök? Hogy bűnös, és megvetendő dolgokat követtek el? Hogy az Egyház vezetői rossz és gyarló ítéleteket hoztak? Hogy az egyébként jó katolikusoknál is elbillent a mérleg nyelve? Ezek mind igazak, azonban ezeket a vádakat akkor is fel lehetne hozni, ha sohasem létezett volna az Inkvizíció, illetve a protestánsokra is ugyanígy alkalmazni lehet (lásd alább). Ezek a vádak csak az első látásra bizonyítanak valamit, máskülönben igencsak gyenge érv. Egy másik protestáns gondolat szerint azonban mást is bizonyít az Inkvizíció, méghozzá a Katolikus Egyház intoleranciáját, azaz az inkvizíciós eljárásokat személyes támadásnak veszik, ami szerint ezt az intézményt azért alapították, hogy felszámolják a katolicizmus ellenségeit, s ebből azt a következtetést vonják le, hogy (igen, eltaláltad!) magukat a fundamentalistákat.