Mit jelent az, hogy valaki hívő, de nem vallásos?

A hit és a vallásosság ilyen megkülönböztetésekor meg kell érteni, hogy milyen értelemben használjuk itt a "vallásos" kifejezést.

*Vallásos* a szó szerinti értelmében az, aki egy vallás formális, rituális szabályait betartva, azoknak megfelelően él. Ez nem zárja ki, de nem is garantálja, hogy az illető *hívő* is legyen a szó szerinti értelmében, ami pedig azt jelenti, hogy az életében a legfontosabb motivációs és szabályozó erő a hit: a hitét átülteti a gyakorlatba, a cselekedeteibe.

Úgy is lehetne mondani, hogy vallásos lehetek úgy, hogy betartok egy szabálykönyvet, ami bizonyos rituális előírásokat tartalmaz, pl. hogy mikor és milyen vallási eseményen kell részt venni, napjában hányszor, mikor és mit kell imádkozni, évente hányszor kell ebben vagy abban a folyóban megfürödni, ebbe vagy abba a városba elzarándokolni, stb. Ugyanakkor képes lehetek úgy is végigcsinálni mindezt, hogy közben abszolút nem hiszek benne, hogy amit teszek, annak bármilyen kihatása lenne a lelki vagy szellemi életemre, hanem csinálhatom kizárólag azért is, mert a nemzetemben/családomban ez az évszázados tradíció, a kultúrám megkívánja, hogy a vallási előírásokat betartva éljek, különben különféle retorziók érhetnének a társadalom részéről. Vagyis igazából egy kulturális normának akarok megfelelni.

Míg aki a vallásossággal szemben a hívőségét hangsúlyozza, az ő számára az a bizonyos "szabálykönyv" nem vagy nem elsősorban vallási rituálék, szertartások cselekvését fogja jelenteni, nem kulturális normát, hanem egy erkölcsi/morális normát, aminek meg akar felelni, és nem azért, mert ezt diktálja a társadalom, amiben él, vagy a környezete, vagy a családja, hanem azért, mert belülről egy késztetést kelt benne a hite, hogy ez a helyes. A hívő ember lelki és/vagy szellemi jelentőséget tulajdonít annak, hogy a hitének megfelelően cselekszik, érez, gondolkodik-e a mindennapi életében vagy sem, és a vallási rituáléknak csakis ennek a hitnek a mélyebb megélése szempontjából van számára jelentősége.

Ha kicsit gyakorlatiasabb példát szeretnénk felhozni (próbálok nem túl érzékenyet senki számára), akkor mondjuk a katolikus vallásban ugye el tudjuk képzelni egy régi korban azokat az arisztokratákat, akik a mindennapi életben sokszor a legnagyobb gonoszságokat vitték véghez az emberek elnyomásától, kizsákmányolásán át akár a gyilkosságig, miközben szépen, ahogy a kultúra diktálta, minden vasárnap megjelentek a templomban és mint a legjobb keresztények, végigcsinálták a szertartást nagy elegánsan, ahogy kell. Akkoriban ez lét- és/vagy stratégiai fontosságú kérdés volt, mivel nem ártott az egyházzal jóban lenni, és nem lett volna okos dolog kivívni a társadalom rosszallását. Ez egy vallásos világ volt, ahol azt, hogy ki a "jó keresztény", alapvetően azzal mérték le, hogy milyen viszonyt ápolt a katolikus egyházzal. Az ilyen ember számára nem azért kell felvenni a szentségeket, áldozni, gyónni stb., hogy bűnbocsánatot, üdvösséget, örök életet nyerjen, hanem azért, hogy rituálisan megfeleljen a kulturálisan uralkodó vallás előírásainak. Esetleg persze lehet, hogy voltak közben elgondolkodásai, hogy vajon ténylegesen mennyit használ a vallás a számukra, ha tényleg lesz örök ítélet, de ezt az ilyen ember könnyen el tudja intézni azzal, hogy rendesen jártam templomba, áldoztam, gyóntam, a halálos ágyamhoz majd szépen kijön a pap feladni az utolsó kenetet, biztos ami biztos, és akkor a mennybe kerülök.

Míg ezzel szemben azok az emberek, akik önmagukat "hívő, de nem vallásos"-nak aposztrofálják, abban hisznek, hogy legyen az bármilyen vallás, önmagában nem lehet üdvözítő, mert a rituálék cselekvésének önmagukban nincs értéke, ha nem követik a mindennapi életben olyan gyakorlati tettek, amelyek a hitet igazolják.

Vagyis a (keresztény) "vallásos" megközelítésben elvileg lehetséges (bár nem szép dolog) házasságot törni, lopni, hazudni stb., feltéve, hogy a rituális tisztulási folyamat lépéseit rendben követte az illető. A "hívő" megközelítésben csak a szívből jövő bűnbánat és a helytelen cselekedetekből való megtérés esetén bocsáttatnak meg a bűnök, ha ezek jelei nincsenek meg, akkor 10000 miatyánk és 5000 üdvözlégy sem fog segíteni.

Végül, ha engem kérdel, személy szerint kicsit elnagyoltnak tartom azt, ha valaki azt mondja magáról, hogy "hívő, de nem vallásos", mert egyfelől persze rámutat arra, hogy megkülönbözteti magát a "csupán" vallásos emberektől, de alapvetően a legtöbb hit olyan, hogy valamiféle vallásos rituálék is kapcsolódnak hozzá, ahol szertartásosan kifejeződik a hit. Szinte az összes keresztény irányzatban megvan pl. az úrvacsora valamely formája, amely egy olyan rituálé, amit Jézus adott és parancsolt, hogy cselekedjük az Ő emlékezetére. Viszont az igaz, hogy az úrvacsorát is lehet úgy venni, hogy az ember egy szertartást akar végigcsinálni, mert ez a szokás, meg lehet úgy is venni, hogy az ember hisz benne, hogy ezáltal Isten Fiával kerül valóságos közösségbe.