Van valaki vagy ismertek valakit, akitől Isten eltávolodott miután megtért és később visszatért hozzá? Hogyan történt?

Szerintem Isten soha sem távolodik el az embertől,mindig az ember az aki eltávolodik Istentől. Ami a "megtérést" illeti azt én nem tudom értelmezni esetleg csak a visszatérést Istenhez.

Hm.. Nekem akkor szerencsém volt. Illetve nem szerencsés "szerencsének" nevezni:) Utána többet tanított és változtatott napok-hetek alatt, mint előtte évekig, míg ott nem hagytam. sosem Isten hagy el. Ő csak Jézust hagyta el 1x. Azért, hogy téged ne kelljen. Ja és, hogy van e reményed? Én úgy éreztem, nekem már kapufa, annyi, meghaltam és hogy Isten utál. De amikor megérintett, olyan erővel és egyértelműen tette, amennyire régen azt hittem végem és amennyire elkeseredett voltam. szerintem az egy ördögi csapda. Én sem láttam ki. Eskü. Egy picikét sem. Ja és még valami. Egyik napról a másikra "jött", nem volt semmi előzménye és SEMMIVEL nem érdemeltem ki, semmit nem tettem érte. Egyszerűen megkönyörült rajtam és azóta újra érzek ízeket, látok színeket és minden más. Ez nem jelenti azt, hogy ne tégy semmit, ne közelíts hozzá. azt jelenti van remény, Ő nem ember, nem úgy gondolkodik, mint te vagy én, ő Isten. Ha értem utánam nyúlt a múltammal, meg a hülye hozzáállásommal, akkor nektek méginkább. Higgyétek el elég brutál voltam, meg az is, amiben éltem.. TELJESEN jogos lett volna, ha otthagy, de ő kegyelmes. Annyira, hogy ember képtelen elképzelni is..

Én 13 évre elhagytam Istent. Persze elején nem annak "indult" de ez egy ördögi csapda. Néha, pl. amikor már 9 éve nem követtem, nem kerestem Őt, mégis megérintett. Persze nem értettem miért és azt sem, hogy mit akart "mondani" miért tette. Egyszer pl. amikor az akkori barátnőmet terrorizálta egy helyi "kisvállalkozó" aki előtte a pasija volt és azzal fenyegete, hogy megvereti, majd később, hogy "megöleti" és mindennapos rettegésben éltünk, egy napon épp mosogattam és minden előzmény nélkül betöltött a Szent Szellem úgy, mint régen. Nem tudtam mást csinálni, csak földre rogytam, sírtam és leborultam előtte. De mégsem tértem meg, így visszatekintve máig nem értem miért. Mi kellett volna még ugye?! aztán évek teltek el és mikor sokkal jobb volt a "helyzet" akkor meg egyik napról a másikra megváltoztatott mindent. Egyik este lefeküdtem, olyan este volt, mint bármely másik. Istenre nem is gondoltam, csak a mindennapos, szokásos dolgaimra, elintéznivalóimra stb. Hajnalban volt egy álmom. Csak amolyan "sziluettekre" emlékszem, igaz, szinte sosem emlékszem az álmaimra, mindigis ilyen voltam valamiért. Azt álmodtam, hogy mentem az utcán, találkoztam "valakivel" akinek nem emlékszem az arcára, de álmomban tudtam, hogy ismerem. Beszélt nekem sokat arra is emlékszem, de hogy miket, arra szintén nem emlékszem egyáltalán. Majd egyszercsak fogta magát, mondta hogy menjek vele és elvitt egy helyre, ahol olyasmi volt, mint egy istentisztelet, az emberek énekeltek, teljes átéléssel Istenre koncentrálva. Egyből odavitt "valakihez" aki elől, a többiekkel szemben állt. Amikor előtte találtam magamat, azt éreztem, hogy elképesztő szeretet sugárzik, árad belőle, olyan, amit senkitől addig nem éreztem. Tökéletes, feltétel nélküli elfogadó szeretetet, csak azért, mert vagyok és olyan érzés volt, mintha már nagyon nagyon régóta arra várt volna, hogy éreztesse velem és boldogságot láttam az arcán. Nem hezitált túl sokat. gyöngéden rátette a fejem tetejére a kezét, majd felnézett az "égre" és valamiket mondott, de nem értettem milyen nyelven imádkozott. A másodperc tört része alatt ahogy ez történt és kiejtette az első szavakat, annyit éreztem, mintha a hasamtól kezdve felöntenének vízzel pillanatok alatt és mintha elárasztana az élet. De nem volt "időm" ezen agyalni, mert azonnal felébredtem, mivel fizikailag is éreztem. Remegtem minden tagomban, egyszerre éreztem belülről valami iszony erőt, ami ki akar törni belőlem, de közben elzsibbadt minden tagom és mintha áramot vezettek volna belém. Csak arra emlékszem, hogy leestem az ágyról a földre, leborultam és a torkomban lüktető, olyan igazi zokogás szakadt ki a belsőmből, az agyamban meg golyózápor módjára követték egymást a gondolatok. És mindeközben egyet éreztem izzón, kristálytisztán: hogy Isten, az én Apám és SZERET. Annak ellenére, amiket az eltelt évek során tettem, amiket róla mondtam, amilyen keresű lettem. És már nem éreztem ezt a keserűséget. Olyan volt, mintha "kifújták" volna valahol onnan legbelülről az egészet. Évek óta először éreztem, hogy nem csak létezem, agonizálok és mutatom kifelé a "jópofa srácot" hanem ÉLEK. És pár másodperc telt csak el. Szemben az előző 13 évvel.. Hálát éreztem, de nem értettem semmit, nem értettem miért pont én, hisz nem tettem semmit, még cska nem is imádkoztam vagy valami. Csak kérdeztem Istentől miért? Miért Uram? Miért én? Aztán az elkövetkező napokban elkezdtem változni. Rohamosan. Olyan dolgokat, amiket évek, évtizedek óta nem értettem, hirtelen megértettem. Még olyanokat is, amiket akkor sem értettem, mikor gyakorló keresztény voltam, imádkoztam, bibliát olvastam istentiszteletekre jártam. Kimentem az utcára és ahogy jöttek szembe velem az emberek, megláttam a szemükben a fájdalmat, keserűséget és legszívesebben átöleltem volna őket, azt éreztem hogy szeretem őket. Előtte őszintén szólva nagyon rühelltem az embereket, egyszerűen idegesítettek, még ha vásárolni mentem is, mindig éjjel mentem, hogy ne is találkozzak velük, gyorsan lezavarjam. Ha utaztam, mindig célirányosan, egyenes vonalban "rohantam" végig a városon, közben olvastam, hogy ne is lássam őket, szóval ehhez képest elég "szembetűnő" volt a változás egy nap alatt:) Nem voltam már ideges és hirtelen haragú, ha jött egy telefon, vagy valaki beszólt, amitől máskor már a plafonon voltam (elég hirtelen haragú voltam az az igazság és nem kelett a szomszédba menni azért, hogy valaki fejét leugassam 2 pillanat alatt) szóval olyankor rögtön az elején ahhoz hasonlót éreztem, mint az álmom végén/után. Igazából azóta folyamatosan érzem, csak kisebb mértékben. Ha jön valami, ami felidegesítene, vagy mondanék valamit "csípőből" belül valami "eláraszt". Nekem mindig olyannak tűnik, mint valami "balzsam, vagy mintha valami "kioltaná" azonnal a természetes indulataimat és csak nyugodtságot érzek. Ja és örömöt! Ez hatalmas, hadd mondjam el:) Ha istenre gondolok, meg azokra, amiket tett értem, vagy csak néha spontán, akkor valami elképesztő örömet érzek, úgy kell visszafolytanom néha hogy ne nevessek. Most hülyének nézhettek, de ez nem olyan "erőltetetten" hanem egyszerűen feltör bennem valami öröm. Néha tök "kellemetlen" de nem nagyon érdekel. Pl. múltkor mentem kontaktlencse folyadékot venni a westendbe. Elém toppant az eladólány és éppen előtte pár másodperccel, amikor fordultam "rá" az üzletre "rámtört" ez az öröm. Mire hozzá értem, csak annyit láthatott szerintem, "hogy ez itt meg mit vigyorog és miért ilyen őszintén, még sosem láttam, mi van ezzel?" Én meg próbáltam normálisan beszélni vele, hálistennek sikerült is, csak közben nézett rám, zavartan, szerintem azt hitte be vagyok drogozva, vagy ennyire tetszik nekem, vagy ilyesmit. De nem volt semmi "hátulütője" hálistennek:D Néha azt érzem, amikor egyedül kimegyek pl. imádkozni a dunapartra és eszembe jutnak a régi fájdalmak, sérülések, amik évekig kínoztak, hogy ilyenkor "hallok" egy belső, vígasztaló hangot, ami nagyon kedves és szelíd. Hatásra meg olyan, mint amikor az ember kisgyerek korában megütötte magát, vagy valami történt, az anyukája meg szelíden csitítgatta, átölelte és "duruzsolt" neki nyugtatólag. És az ilyeneknél bevallom, hiába vagyok már meglett ember, felnőtt férfi, de elpityeredem és meghatódom. És közben azt érzem, hogy ott legbelül valami "gyógyít". Hogy utána, amik akár évtizedek óta fájtak piszkosul, már nem fájnak. És amikor eltelik pár nap ezek után és eszembe jut egyik másik ilyen sérelem, amik régen megkínoztak és azt érzem, hogy semmik, semmilyen fájdalmat, keserűséget, vagy neheztelést nem érzek miattuk, vagy azok felé, akik okozták, sőt érzek feléjük egyfajta "aggódást" és szeretetet (amit néha én sem értek) olyankor Isten felé annyit érzek, amit úgy lehetne megfogalmazni, hogy: mindent elsöprő HÁLA.