Vallási vagy társadalmi "szabály" a kisgyerekek megkeresztelése?
Azt látom a környezetemben, hogy boldog-boldogtalan megkereszteli a gyerekét. Ezzel nyilván semmi gond nem lenne – csakhogy a szülők többsége nem vallásos… legalábbis „nem tűnik annak”.
Engem katolikusnak neveltek, ám felnőtt koromra, eltávolodtam (főként az egyháztól). De ennek köszönhetően tudom, hogy a katolikusoknál a vallás „kellékei”, a vasárnapi templomba járás, az imádkozás evés/alvás előtt, a rendszeres gyónás elvárás.
(A többi keresztény vallásról nem tudom, mennyire kötelező jellegűek a hit ilyetén gyakorlása.)
Számomra álszentségnek tűnik, hogy valaki egy vallásból csak azt mazsolázza ki, ami neki tetszik: vagyis templomba ugyan nem jár, sosem imádkozik, sosem gyón, viszont az esküvőjét ott tartja (mert az olyan szép), és a gyereket is megkereszteli (mert azt kell).
Mivel mi nem tartjuk a vallásunkat – legalábbis a szó egyház által meghatározott értelmében – bennem fel sem merült, hogy a gyerekünket megkereszteljük…
A leggyakoribb válaszok arra, hogy minek keresztelték meg a gyereküket, az volt, hogy „ez egy szokás” és „ha velünk valami történne, a keresztszülők nevelnék fel a gyereket”.
Akkor most vallási vagy társadalmi szokásról van itt szó vajon?
válasza:Kizárólag vallási.
Egyetértek azzal, amit írsz, én is így látom.
„ez egy szokás” - ez nem elég indok
„ha velünk valami történne, a keresztszülők nevelnék fel a gyereket”. - ez pedig nincs így! Nyilván a nagyszülők vagy szülők testvérei nevelnék fel, nem első sorban a(z adott esetben) barátok, akiket esetleg keresztszülőnek választanak.
válasza:egyet értek a kérdezővel, ezek a kérdések bennem is felmerültek.
Ha a "klub" szabályait nem tartják, minek járulnak a "klub" szolgáltatásaiért.
Aztán az én véleményem változott.
Beszéltem olyannal, akinek még nem volt fordulópont, hogy hajlandóak voltak a (férje kérésére) megesketni, de biztos vagyok, hogy később nem közeledik az egyházhoz, ha akkor nem esketik meg.
Inkább kapunyitásnak érzem ezeket a ceremóniákat az emberek részéről. Megnyitja a gyerek felé a kaput, aztán ha ő, a szülő nem is terelgeti az egyház felé, dolgozzon a Szentlélek ... vagy lesz belőle valami, vagy nem ...
válasza:Engem evangélikusnak kereszteltek, és szerintem itt is "elvárt" a templomba járás, az imádkozás, stb., ilyen téren - amennyire én tudom - csak a gyónásban van különbség.
De egyetértek veled, ha valaki nem tartja a vallását, akkor a keresztelőnek sincs túl sok értelme. Bár meglehet, hogy vannak olyanok, akik úgy vannak a dologgal, hogy azért mégis úgy a "biztonságos", ha a gyerek meg van keresztelve. Igaz, én nem így gondolom, de simán el tudom képzelni, hogy mások meg igen, nekem végül is ezzel nincs semmi bajom.
válasza:Van egy mondás (vicc):
Egy zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták!
A kereszteléssel is valami hasonló a helyzet. Egyházi szempontból: a keresztség felold az átteredő bűn (Ádám és Éva bűne) alól. Mifelénk megszokott, hogyha valaki meg volt keresztelve, akkor pap temette, függetlenül attól, hogy az illető mennyire élt vallásos életet (még az előző rendszerben is kevés volt a polgári temetés, még jeles párttagokat is pap temetett) Ami pedig a keresztszülőket illeti, ugyancsak a környékünkön az a hagyomány, hogy az anya testvére lesz a keresztszülő.
Nem szabad elfelejteni, hogy nem egész egy emberöltővel ezelőtt, még sokkal szorosabb volt az összefonódás a vallási és a polgári élet között! Emiatt épül egybe a vallási és a
válasza:… társadalmi hagyomány!
Bocs, mellényomtam
válasza:Nem tudom, hogy másokban mi zajlik le, ezért erről nem mondanék véleményt.
A magam példáját tudom csak leírni:
Nem kaptam vallásos nevelést, mégis fontosnak éreztem, hogy legyen egyházi esküvőm, de tisztában voltam azzal is, hogy ez bizony "kötelezettségekkel jár". Még mielőtt megismertem az akkor még leendő férjemet, elmentem egy lelkészhez. Meg se voltam keresztelve. Megbeszéltük, hogy eljárok konfirmáció-előkészítőre, és a konfirmációval együtt (előtte) megkapom a keresztséget is.
A férjem meg volt keresztelve, de nem tartja a vallását, ezért az én vallásom szerint esküdtünk és jártunk előtte jegyesoktatásra is. Nem voltam soha nagy templombajáró, hittem ugyan valamennyire, de csak annyit fogadtam el a vallásból, hitből, amennyi kényelmes volt számomra.
Amikor gyermekünk született, természetesen felmerült, hogy szokásból megkereszteljük. Aztán mégis évekig húzódott, nem találtunk alkalmas keresztszülőket, és egyéb okok... Aztán valahogy úgy alakult, hogy új lelkészünk lett, néha eljártam templomba (de csak nagy ritkán), inkább csak társadalmi kötelezettségből. Még mindig nem voltam hívő. Aztán valahogy minden "összejött": megtaláltuk a megfelelő keresztszülőket, nekem lett egy jóbarátom, aki mélyen hívő (de soha nem akart "megtéríteni", jó kapcsolatunk lett a lelkésszel, és elkezdtem hozzá járatni a gyermeket hittanra. És akkor jött az ötlet, hogy miért ne keresztelnénk meg mielőbb?!
A gyermekem keresztelőjén tértem meg: gyakorlatilag hitetlenként mentem be a templomba, és hívőként jöttem ki. Teljesen megváltozott az egész életem.
Utólag azt mondom, hogy minden, ami az elmúlt 10 évben történt, előkészítette az egészet, Isten munkálkodott benne. Tudta, hogy keresem, de valahogy mégsem jutottam el Hozzá. Azon a napon nem én találtam meg Istent, hanem Isten talált meg engem.
Azt gondolom, amit egy korábbi hozzászóló is írt: ezek a lépések kaput nyitnak. Egyébként azóta sem lettem nagy templomjáró - nem ebben nyilvánul meg a hitem, hanem egyszerűen a mindennapjaimban van jelen Isten. Naponta (többször) imádkozom és olvasom a Bibliát. Mindenben kérem az útmutatását.
És a gyermekem is mélyen hívő, pedig még csak óvodás, de olyan természetességgel imádkozik, ami nem lehet "tanult" dolog.
Köszönöm a válaszaitokat, érdekes szempontokat mutattatok fel!
A keresztelő „kapunyitásként” értelmezése jogosnak tűnik, bár szerintem a gyerekek leginkább az otthonról hozott példákból tanulnak (vagy épp azok ellen cselekednek :), így ha a családban nincs egyébként vallásos érzület, épp annyi egy esélye egy megkeresztelt gyereknek később „igazi” hívővé válnia, mint egy meg nem kereszteltnek.
Magamból kiindulva, mi nem zárjuk el a gyerek előtt az utat a hit felé, sosem mondtuk neki azt, hogy nincs Isten. Úgy beszélünk neki a vallásokról, mint lehetőségekről a világ értelmezésére. (Érdekes, hogy számára a lélekvándorlás a legszimpatikusabb a „választható” világképek közül.)
„Bár meglehet, hogy vannak olyanok, akik úgy vannak a dologgal, hogy azért mégis úgy a "biztonságos", ha a gyerek meg van keresztelve.”
Igen, ez is bizonyára szempont, nemrég mesélte egy barátom, hogy mikor arra a kérdésre, ő milyen vallású, azt válaszolja, hogy ateista, nem egyszer azt a szörnyülködő felkiáltást kapjta, hogy „De akkor te nem fogsz a menyországba kerülni!”. Mondják ezt olyan emberek, akik, bár meg vannak keresztelve, az életvitelüket tekintve sokkal kevésbé „jogosultak” a mennyekre, mint mondjuk e barátom.
Elnézést, ha drasztikus vagyok, de szerintem ilyen biztosítékként felfogni egy egyházi aktust megint csak álszentségnek tűnik számomra… nem jobb, mint ha az ember minden héten meggyilkolna valakit, aztán meggyónná, mondván, ezzel le van rendezve az ügy.
Igaza van R.B.Lászlónak, hogy az egyház szerepe sokkal jobban érvényesült régebben. Egy faluban elvárás volt, hogy járjon az ember templomba, keresztelkedjék, házasodjék, temettessék az egyház segítségével – meg is tették az emberek, különben (gondolom) megszólták őket.
Ma már – főképp egy nagyvárosban – általában nem ismerik egymást az egyházközségek tagjai, így könnyebb „elmismásolni” az ilyen kötelezettségeket. Csak sajnos ezáltal a vallásosság egy olyan ruhadabhoz hasonlít, amit felvesz az ember, amikor épp tetszelegni akar valamilyen szerepben. „Én katolikus vagyok, ilyen fiút is keresek magamnak” – mondta egy ismerősöm (aki szintén nem jár templomba, de fogadni mernék, hogy meg fogja keresztelni a gyerekét), akinek eddig jobbára csak nős férfiakkal volt dolga.
Vajon jót tesz egy egyháznak, hogy ilyen tagjai vannak?
Kedves 7. hozzászóló!
A te történeted is azt erősíti, hogy mindegy, meg van-e keresztelve az ember – hiszen te sem voltál, akkor lettél hívő, mikor „megértél” rá.
Hozzáteszem, én erős katolikus családban nőttem fel, annak minden kellékével együtt, ma mégsem vallom magam katolikusnak. Pedig a mai napig élesen élnek bennem az esti imák, a hűvös templomok „szaga”, minden – hidd el, én is a legnagyobb átéléssel imádkoztam gyerekként. Nem is bánom, csak azt akarom ezzel mondani, hogy nem ettől függ az ember hite.
Egy kérdés a 7. hozzászólóhoz:
Miért szeretted volna, hogy egyházi esküvőd legyen, ha nem voltál vallásos?
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!