"Tényleg védenek a védőszentek"? Vagy csupán a bálványimádás eszközei?

20:47-nek: 13:26-os vagyok. Nem vagyok Jehova Tanú.

Nem tudom, hogy a katolikusok miért gondolják rögtön azt, ha valaki velük ellentétes véleményt képvisel, hogy Jehova Tanúja...

És miért akarja a saját hitvallását tényként elfogadtatni protestáns gondolkozású emberekkel?

Szerintünk meg az a tény, amit mi állítottunk, azért írtuk le. Mivel az alapul a Biblián, ahogy ezt alá is támasztottuk igeversekkel.

A védőszentekről meg csak annyit:

"Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.

Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek."

(II. Mózes 20. Tízparancsolat)

semmi hasonlót azokhoz: ez emberábrázolásokra is vonatkozik.

És hangsúlyozom, amit a következő mondatban ír: Ne imádd és NE TISZTELD azokat...

Ezt Isten mondta, nem a Jehova Tanúi, és nem a protestáns egyházak.

Mi Isten szavait idézzük, nem papok tanításait.

"20:47-nek: 13:26-os vagyok. Nem vagyok Jehova Tanú."

"Ne a válaszokra válaszolj, hanem a kérdésre!"

Itt ez a rend.

"Ne a zűrzavarban keressetek"

Idézet a Szentirásból

"Mit gondolsz a jehovistakrol?"

"Általában kedves emberek(eleinte, aztán van aki erőszakos lesz, ha nem értesz vele egyet...)

De eltévelyedettek..."

Egyetértek

http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallas__2..

Érdemes elolvasni

Tényleg védenek a védőszentek"? Vagy csupán a bálványimádás eszközei?

A kérdés jellemzi Jehova Hamis és Hülye tanúit

Nekem időbe telik amig elmagyarázom de nekik egy örökkévalóság amig megértik

"A kérdés jellemzi Jehova Hamis és Hülye tanúit"

Ez sajnos visszatérő motívum a hozzászólásokban.

Én nem vagyok Jehova Tanú, de szerintem botrány, hogy embereket így gyaláztok, csupán mert másképp vélekednek bizonyos dolgokról.

"zerintem botrány, hogy embereket így gyaláztok, csupán mert másképp vélekednek bizonyos dolgokról."

Egyetértek.

Már a kérdés felvetése is provokáció( a javából)

A kérdező már válaszol is a saját (tév)tanát akarja terjeszteni,agressziven és arrogánsan.

"Egy nagyobb védőszent tényleg véd, pl a káros napsugaraktól, ha az árnyékába telepszel."

Az nem a védőszent, az a szobra.

Nem mindegy, hogy az okos hülyéskedik, vagy a hülye okoskodik.

104. KIK A SZENTEK?

Válasz:

Tágabb értelemben szentek azok az emberek, akik Isten barátságában haltak meg és üdvözültek. Kifejezetten szentként tiszteli (szentté avatja) az Egyház azokat, akik minden keresztény erényt birtokoltak, és legalább egyet hősies fokban gyakoroltak.

Magyarázat:

A szentség emberre is alkalmazható fogalom, s ez a teremtő Isten szentségét nem sérti. A szent emberek nyilvános tisztelete helyes, mindamellett, hogy az imádat tárgya kizárólagosan, a vallási kultusz tárgya elsődlegesen az Isten. Vagyis úgy tisztelni és szeretni egy teremtményt, a hódolat és alávetettség olyan fokával közelíteni egy emberhez, mint a teremtő Istenhez, súlyos bűn, szentségtörés és bálványimádás.

Azonban minden embernek kijár a tisztelet, éppen azért, mert az ember „Isten képmása”. Azoknak az embereknek, akik sokakat Istenhez vezettek, és írásaik, életük (imáik) által ma is vezetnek, vallásos tiszteletet adunk. Ennek indoka, hogy Istenhez fokozottan kapcsolódnak. Őket szenteknek nevezzük, mert Isten szentségét megragadhatóvá teszik. Abszolút értelemben csak Isten szent. Minden más valami és valaki annyiban szent, amennyiben hozzá tartozik (Biblia, Egyház, szentek). Tiszteletet is annyiban adunk nekik, amennyiben az Isten világával összefonódtak, vagyis leszűkített értelemben „szentek.” (A Bibliát is megcsókoljuk és a szentek ereklyéit is, s tesszük ezt anélkül, hogy Istennek hinnénk akár a papírt, akár a csontot. A tisztelet jelét adjuk mégis, mert ezek a dolgok intenzíven Istenre és az Ő parancsaira emlékeztetnek, és a természetfeletti miliőbe kapcsolnak bennünket.)

Ezek alapján tehát összefoglalóan: Istennek imádat (cultus latriæ) jár. A szenteknek tisztelet (cultus duliæ) illeti. Az Egyház ui. éppen azért avat szentté valakit (kanonizál - „oltárra emel”), mert életének példája másokat is Krisztus komolyabb követésére sarkall. Egy szent élete ui. nem más, mint aktualizált evangélium. Minden szent egy-egy sajátos helyzetben, korban és életállapotban mutatta meg mit is jelent az Evangélium a maga teljes erejében, s ez igaz akkor is, ha olykor emberi gyengeségeket is felfedezhetünk a szentekben. (Ez még inkább bátorító: „Ha ők szentek, Isten barátai lehettek, mi azok lehetünk.”) Ezért állítjuk, hogy minden szentben a Szentháromság egy Istent tiszteljük, s így minden vallásos jellegű kultusz, közvetlenül vagy közvetve Istennek szól.

Az imádság szó, melyet a szentekkel kapcsolatban használunk, valóban félrevezető lehet. Azonban tudni kell, hogy a szentekhez intézett imák csak analóg értelemben vett imák. Annyiban imák, hogy a természetfeletti világhoz címzett üzenetek. Módjuk, jellegük, módszerük az Istenhez intézett imához hasonló, de mondanivalójuk, megfogalmazásuk és különösen is a hódoló alázat foka felismerhetően különbözik tőle.

Igazolás:

A Szentírás is ismeri a szentség emberre való alkalmazását: „Bár csak egy (ti. Isten), mindent megtehet, s jóllehet magában marad, megújítja a mindenséget. Nemzedékről nemzedékre betér a szent lelkekbe, így formálja meg Isten barátait és a prófétákat” (Bölcs 7,27).

Szt. Pál apostol is szenteknek nevezi azokat, akik teljesen átadták magukat a jézusi tanításnak, vagyis bűnbánatot tartva komoly keresztények: „Néhányan bizony ilyenek (ti. a szentpáli bűnkatalógust kimerítő bűnösök) voltatok, de megtisztultatok, szentek lettetek, és megigazultatok Urunk, Jézus Krisztus nevében, Istenünk Lelke által” (1 Kor 6,11).

Az Ó- és az Újszövetség összesen nyolcvannégy helyen alkalmazza a szent szót emberekre. Ez túl sok a véletlen elszólás, a rossz fordítás, a későbbi betoldás vagy a téves értelmezés feltételezéséhez.

A Biblia szintén ismeri a „szent” szó sokrétű (analóg) felhasználást, vagyis a szentség olyan értelmét, hogy szent az, ami a Szenthez kapcsolódik, akár áttételesen is: „Köszöntsétek egymást szent csókkal! A szentek mind köszöntenek titeket” (2 Kor 13,12).

105. MIT JELENT A SZENTEK KÖZBENJÁRÁSA?

Válasz:

A szentek közbenjárása azt jelenti, hogy a dicsőült és Isten színelátására eljutott emberek imáikkal hathatósan támogathatják azokat, akik még nem jutottak el a mennyei dicsőségre.

Magyarázat:

A szentek közbenjárásában bízni annyi, mint életre váltani a szentek közösségébe vetett hitet, melyet az apostoli hitvallásban is megvallunk (ld. a 92. kérdést).

Itt is szükséges egy fogalmi tisztázás: A közbenjárásnak két értelmét használjuk. Az egyik jelentése csak Jézus Krisztusra vonatkozik. A szó teljes értelmében Ő az egyetlen közbenjáró Isten és ember között. Vagyis csak az Ő istenemberi mivolta a kapocs az ember és a felfoghatatlan isteni Lét között. Az Ő kereszthalála hozta meg az embernek a megváltást, és ez hathatós lesz az üdvösségre, amíg csak ez a világ fennáll.

Azonban a közbenjárásnak használjuk egy másik, hétköznapi értelmét: valakinek puszta imádsággal, kéréssel segítséget nyújtani, más helyett vagy más mellett tanúskodni, Isten vagy ember előtt közbenjárni. Bizonyos, hogy egymásért imádkozhatunk és imádkoznunk is kell, tehát a közbenjárásnak ezt a fajtáját nem tagadhatjuk.

Nem szabad tehát fogalmi kérdést csinálni a dologból, és az alapján elvitatni az emberi közbenjárás lehetőségét, hogy csak Jézus a közbenjáró. Itt ugyanis nyilvánvaló, hogy a közbenjárásnak két teljesen más minőségű módjáról van szó. Jézus közbenjárása feltétlen, a szenteké feltételes. Jézus közbenjárása végtelen erejű, a szenteké mindig véges, és mindig csak a jézusi művön keresztül aktualizálódó. A szó két értelmének egymás elleni kijátszása könnyen elvezethet egy egyértelműen abszurd állításhoz, mely lényegében ehhez hasonló: „Minden levél része valamely növénynek. A postai levél is levél. Tehát a postai levél is része valamilyen növénynek.”

A szentek közbenjáró ereje Isten-szeretésük tökéletességétől és Isten-közelségük fokától függ (Thom. Aquin. STh. III. 211. 83,11). Érdemes tehát egymásért is imádkozni, azonban a szentek imádságainak közbenjáró ereje mérhetetlenül nagyobb.

Igazolás:

A Szentírás ékesen tanítja az emberi közbenjárás erejét és lehetséges voltát, valamint, hogy a közbenjárás ereje a közbenjáró életszentségén is múlik: „Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése. Illés hozzánk hasonlóan esendő ember volt, de esedezve imádkozott, hogy ne essék az eső, s nem is esett a földön három évig és hat hónapig. Majd ismét imádkozott, és esőt adott az ég, mire a föld termést hozott. Testvéreim, ha valaki közületek letér az igazság útjáról, és akad, aki visszatéríti, az tudja meg, hogy aki a bűnöst letéríti a tévelygés útjáról, megmenti a lelkét a haláltól és a bűnök sokaságára fátyolt borít” (Jak 5,16).

A Szentírás és a zsidó hagyomány is tud arról, hogy a szentek kérése hathatósabb a bűnösökénél: „Tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, azt azonban, aki istenfélő és teljesíti akaratát, meghallgatja” (Jn 9,31).

Jézus elfogadja az emberi közbenjárást, és teljesíti anyja kérését olyan dologban is, amely eredetileg nem állt szándékában: „Harmadnap menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre, tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: »Nincs több boruk.« Jézus azt felelte: »Asszony, az én gondom a te gondod. De még nem jött el az én órám.« Erre anyja szólt a szolgáknak: »Tegyetek meg mindent, amit csak mond!« Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt nekik: »Töltsétek meg a korsókat vízzel!« Meg is töltötték azokat színültig. Ekkor azt mondta nekik: »Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.« Odavitték. Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta honnan való – a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták –, hívatta a násznagy a vőlegényt, s szemére vetette: »Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.« Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne. Aztán lement anyjával, testvéreivel és tanítványaival Kafarnaumba, de csak néhány napig maradtak ott” (Jn 2,1).

108. HONNAN SZEREZNEK TUDOMÁST A SZENTEK IGÉNYEINKRŐL ÉS KÖZBENJÁRÁST KÉRŐ IMÁINKRÓL?

Válasz:

A szentek onnan szereznek tudomást igényeinkről, hogy Isten színelátására eljutottak, és Isten látni engedi nekik azt, ami rájuk tartozik.

Magyarázat:

A szentek közvetítése merőben baráti és nem fizikai alapon történik, és ez nem nélkülözheti a tudatosságot. A szentek tudása és ismeretszerzésének módja alapvetően titok, de nem feltételezhetjük, hogy Isten üvegbúra alatt tartja szentjeit, akik semmit sem tudnak szeretteikről, tisztelőikről. Ez ellenkezne a tökéletes boldogsággal.

Az Isten színelátására eljutott emberről állítjuk, hogy bizonyos értelemben kozmikussá válik, vagyis Istenbe beleolvadva Isten tulajdonságaiban bizonyos fokig részesedik.

Aquinói Szt. Tamás megállapítja, hogy a boldogító istenlátás mint minden megismerés az ismerettárgyhoz való hasonulás, mégpedig az ismerő képesség foka szerint. Aki tehát az istenlátásnak magasabb fokát érdemelte ki, többet lát meg Istenben és Istenből (Thom. Aq. STh III. 62, 1).

Igazolás:

Illés és Mózes tudnak Jézusról, sőt beszélgetnek is vele: „Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény. S íme, megjelent nekik Mózes és Illés, és beszélgettek vele” (Mt 17,1).

A Jelenések könyvében az üdvözültek tudtak üldözött hittestvéreik megpróbáltatásairól: „Amikor feltörte az ötödik pecsétet, az oltár alatt azoknak a lelkét láttam, akiket az Isten szaváért és tanúságtételükért öltek meg. Nagy szóval kiáltották, mondván: »Urunk, te szent és igaz, meddig vársz még az ítélettel? Mikor állsz bosszút a vérünkért a föld lakóin?« Mindannyian fehér ruhát kaptak, azzal, hogy egy kis ideig legyenek még türelemmel, míg teljessé nem lesz szolgatársaik és testvéreik száma, akiket szintén megölnek, akárcsak őket” (Jel 6,9).

Amikor Saul megidézi Sámuel prófétát, az rögtön tud Saul elvetéséről: „Sámuel így szólt Saulhoz: »Miért zavarsz nyugalmamban, s miért idéztél meg?« »Nagy szorultságban vagyok – válaszolta Saul –, mert a filiszteusok hadat indítottak ellenem, és az Úr elfordult tőlem: nem ad nekem feleletet sem a próféták által, sem álmomban. Ezért idéztelek meg. Mondd meg nekem, mit tegyek.« »Miért kérdezel – felelte Sámuel –, amikor az Úr elfordult tőled és ellenséged lett?«” (1 Sám 28,15).

A szentek olykor már itt a földön részesülnek Isten egy-egy tulajdonságából, természetesen részlegesen. Pl. amikor a szentek egyszerre több helyen voltak jelen (bilocatio), már itt a földön részesedtek az isteni mindenüttjelenvalóságból (pl. Szt. Pió atya). De ilyen, amikor Péter apostol tud az elrejtett dolgokról, és szavára meghal Ananiás és Szafira. Szt. Péter apostol már itt a földön – ha töredékesen is – részesült az isteni mindentudásból, előrelátásból és az ítélkező hatalomból: „Egy Ananiás nevű ember feleségével, Szafirával együtt eladta az egyik földjét. Az árából felesége tudtával egy részt megtartott magának, s csak egy másik részt vitt el, és tett oda az apostolok lába elé. Péter azonban így szólt hozzá: »Ananiás, hogy csábíthatta el szívedet a Sátán, hogy be akard csapni a Szentlelket, és a föld árának egy részét félretedd? Hát nem a tied maradhatott volna, ha meg akartad tartani? Vagy ha eladtad, nem rendelkezhettél szabadon az árával? Miért vetemedtél ilyesmire? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek!« E szavak hallatára Ananiás összeesett és meghalt. Nagy félelem fogott el mindenkit, aki csak hallotta. A fiatalabb emberek meg fölálltak, betakarták, elvitték és eltemették. Mintegy három óra múlva felesége is eljött, mit sem tudva a történtekről. Péter megkérdezte: »Mondd csak, valóban ennyiért adtátok el a földet?« »Igen, annyiért« - válaszolta. Péter folytatta: »Mire való volt egymás közt megegyeznetek, hogy próbára teszitek az Úr Lelkét? Látod, akik férjedet eltemették, már az ajtónál vannak, hogy tégedet is kivigyenek.« Az asszony azon nyomban a lábához rogyott és meghalt” (ApCsel 5,1).

109. SZABAD-E KÉPILEG ÁBRÁZOLNI A SZENTEKET?

Válasz:

A szenteket, éppúgy mint bármely más embert, szabad, és mert Istenre emlékeztetnek minket, helyes is képileg ábrázolni.

Magyarázat:

A Tízparancsolat tiltja Isten ábrázolásának kísérletét. Ezt az indokolja, hogy Isten végtelen. Bármilyen ábrázolás Istent végesnek mutatná be, ami lényegét sértené, ezért istenkáromlás lenne. Istent csak szimbólumokban lehet ábrázolni. (Erre vonatkozólag ld. a Tízparancsolatról szóló részt.) Ennek nyomán a zsidó kultúrkörben kialakult a teljes képtilalom.

Azonban Isten újszövetségi népét, az Egyházat, nem kötelezik a rabbinikus zsidó szokások, melyek nem kinyilatkoztatott igazságok, hanem merőben emberi hagyományok. Az Egyház ui. a szenteket nem tekinti isteneknek. Ezért a legtermészetesebb, hogy ahogyan más híres embereket, szeretett családtagjainkat és barátainkat is, úgy Isten szentjeit is ábrázolhatjuk képileg. Ha ui. a szentek képe bálványimádás, akkor az összes szobor és fénykép is az. Ez pedig nyilvánvaló abszurditás. Ha pedig Isten szentjeinek ábrázolása nem tiltott, akkor egyenesen helyes is, hiszen a szentek képei részben magukra a szentekre, a szentek pedig Istenre és így részben az Ő törvényeire emlékeztetnek bennünket.

Egyébként érthetetlen volna, hogy a protestánsok miként ábrázolhatnák a hitújítókat és hazafiakat; kisebb szekták vezetői miként tehetnék fényképeiket könyveik hátuljára, vagy miképpen csókolhatná meg valaki kedvese fényképét a bálványimádás legkisebb gyanúja nélkül.

Igazolás:

A Tízparancsolat meghagyja: „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt” (Kiv 20,4). Ez azt jelenti, hogy Istent ne próbálják meg lekicsinyíteni, lényegét megváltoztatni, és főleg nem a körüllakó népek módjára állatok, növények, halak, madarak vagy természeti erők képében ábrázolni.

Hogy azonban az Isten nem tartotta bűnnek a képi ábrázolást, azt több példa is bizonyítja (a teljesség igénye nélkül): „Készíts vert aranyból két kerubot az engesztelés táblájának két végére. Állítsd az egyik kerubot az egyik végére, a másikat a másik végére. Az engesztelés táblájának két végére állítsd a kerubokat. A kerubok szárnya fölfelé legyen széttárva, hogy szárnyukkal befödjék az engesztelés tábláját, az arcuk pedig forduljon egymás felé. A kerubok arca tekintsen az engesztelés táblájára. (…) Ott fogok veled találkozni, s a törvény ládáján álló két kerub között, az engesztelés táblájáról közlöm veled mindazt, amit általad Izrael fiainak mondani akarok” (Kiv 25,18). „A hajlékot tíz vég sodrott szálú lenvászonból, kék és vörös bíborból és karmazsinból készítsd el. A végekbe kerubok legyenek beleszőve” (Kiv 26,1). „A művészi képességű emberek először a hajlékot készítették el tíz vászonlapból: kettős szövésű finom lenvásznat, kék és vörös bíbort és karmazsint használtak hozzá, kerub-alakokkal, ahogy a műszövő csinálja” (Kiv 36,8). „Az Úr így válaszolt Mózesnek: »Csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad!« Mózes tehát csinált egy rézkígyót és egy póznára tette. Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a rézkígyóra, az életben maradt” (Szám 21,8). Különösen is fontos, hogy ezek az ábrázolások vallási jellegűek voltak, a tárgyakat monoteista kultuszhoz használták. Ezek a példák tehát a legszentebb helyen való alkalmazhatóságot, ill. a tárgyhoz kapcsolódó áhítat lehetőségét bizonyítják. Azonban mihelyt egy tárgyat imádni kezdtek a zsidók (tömjénezés), a Biblia elutasítja a további kultikus használatát. „Azt tette, ami kedves az Úr szemében, egészen úgy, mint őse, Dávid tette. Ő volt az, aki a magaslati helyeket lerombolta, a kőoszlopokat összetörte, a szent fákat kidöntötte, és a Mózes által készített rézkígyót darabokra törte. Mert Izrael fiai egészen addig tömjéneztek előtte; Nechustánnak nevezték” (2 Kir 18,3).

A Jézus-korabeli zsidóság sem fordult el mindenestül az emberábrázolástól, főleg ha pénzről volt szó: „A farizeusok és a Heródes-pártiak közül odaküldtek hozzá néhány embert, hogy a szavaiba belekössenek. Ezek odamentek hozzá és megkérdezték: »Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, és nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?« De ő tisztában volt képmutatásukkal, és így szólt: »Miért kísértetek engem? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!« Mikor odavitték, megkérdezte tőlük: »Kinek a képe ez, és kinek a felirata?« »A császáré« - felelték. Jézus folytatta: »Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!« Azok igen elcsodálkoztak rajta” (Mk 12,13). Jézus, noha válaszának elsődleges jelentése az, hogy a polgári kötelezettségek nem állnak szemben az Istennek adandó hódolattal, burkoltan arra is utal a válaszában, hogy ha a zsidók a képtilalmat valóban komolyan vették volna, kezükbe sem vettek volna olyan pénzt, amely embert, főleg egy istencsászárt ábrázol. Ha használják a bálványcsászár képét, fizessenek is adót neki.

Az Ószövetség számtalan helyen kigúnyolja a bálványszobrok faragóit, és az ilyen szobrok tisztelőit, de mindig egyértelmű, hogy a maró gúny nem a művészetnek vagy magának az emberábrázolásnak, hanem kifejezetten az értelmetlen és gyalázatos bálványimádó kultusznak, vagyis a holt teremtmény istenítésének szól: „Mind esztelenek, akik fából faragott bálványokat hurcolnak magukkal, s olyan istenhez könyörögnek, aki nem tud segíteni” (Iz 45,20).

A Biblia egyszer kárhoztatja azt a tiszteletet is, amely nem magának az anyagnak, hanem az ábrázolt személynek szól. Azonban itt is világos, hogy a probléma nem az ábrázolás, hanem az ábrázolt személy istenítése: „A hatalmasok parancsára istenként tisztelték a faragott képet. Akiket az emberek nem tudtak szemtől szemben tisztelni, mivel távol laktak tőlük, azoknak alakját a távolból elképzelték, a királyról, akit tiszteltek, hű képet készítettek maguknak, hogy a távol levő előtt oly buzgalommal hódolhassanak, mintha jelen volna” (Bölcs 14,17). A bálványimádás lényegét tehát nem az teszi, hogy faragok-e képet vagy sem, hanem hogy isten gyanánt tekintek-e egy teremtményre, legyen az élettelen anyag vagy ember, vagy sem.