A halál után van élet?! Vagy meghalsz és annyi volt?!

A halál után temetés és halotti tor van. Esetleg boncolás.

Nincs semmiféle okunk, hogy azt higgyük, hogy van bármi más földöntúli dolog.

Szia!

Nincs ember, aki ne szeretne jól élni. A legalapvetőbb életérték, a boldogság mindenki vágyainak legfőbb tárgya.

Óriási különbségek támadnak viszont már a "második lépésben", abban tudniillik, hogyan is érhető el a boldog és jó élet. Különbséget jelent, és nem is akármekkorát, hogy egyáltalán miben látjuk a jót, az igazat. Külső vagy belső javak megszerzésével azonosítjuk-e mindenekelőtt a boldog életet. Azután pedig még azok között is jelentékeny különbségek adódnak, akik a célban ugyan megegyeznek, a hozzá vezető útban azonban egyáltalán nem.

Pál apostol ihletett kijelentése szerint "a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését" (Rm. 8:19). Ha igaz keresztények megjobbult élete nyilvánvaló lesz mások előtt, akkor "Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel" (II. Kor. 5:20). A természet megmaradt szépsége, és a mindenkiben létező lelkiismeret is Isten jelenlétéről vallanak; az átformálódott életek bizonyságtevésénél - bibliai szóval: "a vámszedők és parázna nők megtérésénél" - azonban nincsen nagyobb bizonyíték arra, hogy Isten, a mennyei Atya létezik, és a kőszíveket hússzívvé tudja változtatni.

Azt kérdezed, hogy hogyan lehet eljutni az Isten szerinti jó életre? Hogyan válhat Isten előtt igazzá, jóvá az ember? Azoknak, akik a fentieket elfogadják, kitartó kereséssel és könyörgéssel kell az út felfedezésére indulniuk. A Bibliában és imaéletükben megtalálják a választ. Isten félreérthetetlenül felel majd nekik.

Az igaz, jó élethez nem tudunk eljutni saját elgondolásainkkal és erőnkkel. Aki úgy akar megváltozni, ahogyan őmaga elképzeli, bizonyosan rossz célhoz ér el. "Ki adhat tisztát a tisztátalanból?" kérdezi Jób könyve (14:4). Könnyű belátni, ha híján vagyunk a jó és igaz életnek, önmagunkban nincs forrás, amit megnyithatnánk elérésére. Hacsak egy kicsit is számot vetünk magunkkal, Jeremiás próféta tapasztalati megfigyelését is el tudjuk fogadni, melyet az előbbihez hasonlóan, szintén kérdésfelvetéssel vezet be: "Elváltoztathatja-é bőrét a szerecsen, és a párduc az ő foltosságát? Úgy cselekedhettek ti is jót, akik megszoktátok a gonoszt." (Jer. 13:23)

Saját értelmünkből és erőfeszítéseinkből nem tudunk megjobbulni. Akkor viszont hogyan lehetséges ez egyáltalán? Hiszen életünkben a változásoknak mégiscsak a saját beleegyezésünkkel és akarásunkkal kell végbemenniük. Istenhez méltó életet élni egyedül Isten erejéből lehet. Megjobbulásra jutni csak Isten által lehet. A mi legfőbb és legelső feladatunk ebben az elfogadás. Isten igazságának és szeretetének elfogadása alakítja ki az emberben a hitet. Ez a hit lesz Isten és ember találkozási pontja, Isten és ember közös eszköze, melyet az utóbbi használ és az előbbi tölt fel újra és újra, hogy általa megjobbulhasson az ember.

A jó élethez vezető utat és eszközét is kéri az, aki Jézus mintaimájának legelső kijelentését komolyan veszi. Nem valami csodára vár, Isten misztikus beavatkozására, mellyel egyik pillanatról a másikra fölemeli és megjobbítja az embert. A megigazulásnak tehát van egy helytelen útja - ez a magunk erejéből, cselekedeteinkből remélt megigazulás -, és van egy Isten által kijelölt és biztosított útja: ez a hit általi megigazulás. Az első megigazulás-eszme az elterjedtebb - a József Attila által kifejezett: "Magamban bíztam eleitől fogva" -, mert emberi természetünknek az a kedves, ha jót állíthatunk magunkról, és képesnek tarthatjuk önmagunkat életünk megváltoztatására. Ezzel önmaga dicsőségét emeli, önmaga nevét szenteli meg az ember. Olyannyira elterjedt eszme ez, hogy a kereszténységen belül is évszázadokkal ezelőtt kifejlődött, megvastagodott törzse van, a belőle kihajtó "érdem"-ágakon kényelmesen és sokan elférnek, sőt önmaguk igazságában biztonságban is érzik magukat. "Minden útjai tiszták az embernek a maga szemei előtt, de aki a lelkeket vizsgálja, az Úr az!" (Péld. 16:2 és 21:2)

Minden vallással és a kereszténység nagyobb részével szembenállva a bibliai kereszténység a hit általi megigazulás üzenetét képviseli. Ezt hirdették a próféták, Jézus és apostolai. Amikor egyszer a sokaság Jézushoz fordult a kérdéssel: "Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?" - Jézus nem válaszolt azzal, hogy ezt vagy amazt tegyétek meg, és megjobbultok. Egészen más választ adott: "Higgyetek abban, akit Ő küldött." (Jn. 6:28-29)

Az is világos lehet számukra, miért olyan látványos a saját erőnkre támaszkodó megigazulás útja és követőinek sokasága, és miért látszik olyan gyérnek és szinte valószínűtlennek a hit általi megigazulás útja és követőinek megjobbulása. Az ok az, hogy nekünk embereknek megcselekedni valamit még mindig könnyebbnek látszik, mint elfogadni mást, ami az akaratunkkal ellentétes. Ez azonban pusztán látszat. A valóság ott kezdődik, ahol a magunkénál igazabbat örömmel fogadjuk: ez méltó az emberhez. S ebben hatalmas támogatónk van: a Szentlélek.

Aki örömmel fogadja a nálánál jobbat, igazabbat, annak gondolkodása egyre nyitottabbá válik a Szentlélek munkája számára. Jézus meghatározása szerint a Lélek a megjobbítás munkáját először gondolkodásmódunk újjászületésével éri el. (Jn. 3:8) Először belső, értelmi világunkban kell hogy Isten munkálkodjon, azután - mint minden igazi változás esetében történni szokott - a kicsiny, de tiszta belső kezdeményből kifelé hat és működik az erő. Aki gondolkodásában "felülről született", "újjászületett" - a Jn. 3:3 és 5 eredeti értelme szerint - annak az életéből Isten Lelke csakhamar megváltozott beszédet és cselekedeteket "hoz elő". Istent feljogosította, hogy a legjobbat tegye. A gondolkodásmód megváltozását "megtérés"-nek (szó szerint: értelemváltásnak, metanoia), a megváltozott életet pedig Isten szeretettörvényében való járásnak, megszentelődésnek nevezik a bibliai iratok. Isten terve hit által ebben a sorrendben megy végbe abban az emberben, aki befogadja Őt.

Üdv. Péter

Szia.

Élet az mindig van. De ahhoz, hogy megértsük a halál után az egyén nem vész el...nos perspektívát kell váltani. Alapvetően az ember úgy tekint a létezésre, hogy egy anyagi világban van benne, egy fizikai testbe kódolva, mint "én"...attól függetlenül, hogy egy Isten teremtette e azt a világot. Ezzel a nézettel kétessé válik a helyzet, mivel az egyén azt gondolja magáról, hogy a fizikai test, és ebből kifolyólag azt hiszi, ha a test működésképtelenné válik, önmaga elvész, elveszhet. Ezt a következtetést, mármint azt, hogy egy materiális világban lennénk benne, abból a két biztosan tudott tényből vontuk le, hogy az értelemnek megjelenik a tapasztalat. A két tény az az "én", és az annak közvetlenül, ugye virtuálisan, mentálisan(lásd álom) megjelenő világérzet. Ebből logikailag azt kellett feltételezni első sorban, hogy bizonyára van egy világ magán az érzeten túl, azon kívül...és emiatt gondolja az egyén, hogy önmaga a test. Ha pedig nem feltételezünk egy önmagában létező univerzumot a tapasztalaton túl, hanem megtartjuk azt(világérzet) annak ami, azaz mentális, szellemi terméknek, akkor azt kell lássuk, hogy az ember valójában nem a fizikai test, hanem az elme, értelem, ami felfogja a tapasztalatot...ha pedig így tekintünk, akkor láthatjuk, hogy a halál az nem a vég...a halál csak egy váltópont az élet meg nem szűnő folyásán...csupán beálltakor változik a gondolatsor, persze egyénenként...mert az elme léte örök, csak a tapasztalat változik. :)

üdv

26/F

LastOne.Left