Hogyan értelmezitek Lk 18.18-29-et? (Gazdag ifjú; add el minden vagyonod és kövess engem)

Ezt szerintem szó szerint lehet venni, ezt nem kell értelmezni. Az anyagi javak egy örömteli teljes feladása egy megszabadulást jelent az anyag oly szilárdnak vélt szorító kérge alól, amely az embert minden törvényével az örök kerékhez köti.

(nem vagyok Jehova tanúja)

szia.

A gazdag ifjú azon kevesek közé tartozott aki valóban betartotta a törvényt /Jézus a szívek vizsgálója ezt nem is kérdőjelezte meg/.

Ám Jézus mondót valamik olyat,hogy aki jobban szereti .... nem méltó énhozzám.

Ez az ifjú jobban szerette.

Így a Máté 6:33 nem teljesedet be nála.

Pál apostol kárnak és szemétnek ítélt mindent, amit korábbi életében értéknek tartott, Jézus Krisztusért. Pedig ő nem volt akárki a maga korában, Római polgár volt, kora egyik legműveltebb embere, igen nagy befolyással, és nagy karrier várt volna rá, de ezt a "gazdagságot" mind kidobta a szemétbe, és Jézus követévé lett, boldog engedelmességben járva Istentől rendelt útját, egészen a mártírhalálig

Azt jelenti szerintem az "add el minden vagyonod", hogy mondj le róla, hogy a magad javára élj vele, ajánld fel Istennek, és állíts az Ő szolgálatába. Ez lehet anyagi vagyon, de lehet más gazdagság is, ha például valaki úgy tud énekelni, hogy megnyerhetné a Megasztárt, vagy az X-faktort, de ő inkább Istent szolgálja és dicsőíti ezzel a képességével, akkor ő megtette azt, amit itt Jézus kért.

Ugyan akkor Jézus ezzel a tanáccsal felhívta a gazdag ifjú figyelmét arra, hogy számára nem Isten az első, a vagyonát sokkal előbbre tartja, és ezzel már meg is szegte az első parancsolatot, amit pedig saját maga szerint gyermekségétől fogva megtartott. Nem ő az egyetlen, aki nem ismeri saját magát!

A Jézusba vetett hit reményt ad.

Jó kérdés. Önmagamra például úgy is értelmezem, hogy pl mióta kisbabánk lett, anyagilag nagyon rosszul állunk, (pedagógusként előtte sem volt rózsás a helyzet)mégsem vágyom többre, mint amim van.

Nem fogok két műszakban gürizni, hogy majd megvehessem a gyerekemnek a márkás cuccokat meg a drága mobiltelefont, inkább vele leszek az iskola szünetek idején, diafilmeket vetítünk majd, könyvtárba járunk, meg az erdőbe sétálni. Sosem leszünk gazdagok, de több időm lesz a gyerekemre. Elég a használt babaruha is, csak vidámság legyen, szeretet legyen és időnk legyen egymásra. Mert Isten az első, a szeretet az első.

Sajnos a mai világ nem erről szól.

Az örök életet elnyerni kívánó gazdag (18, 18-23)

„Akkor egy előkelő ember megkérdezte tőle: "Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" Jézus ezt válaszolta neki: "Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, egyedül csak az Isten. A parancsolatokat tudod: Ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat!" Ő pedig így szólt: "Ezt mind megtartottam ifjúságomtól fogva". Amikor Jézus ezt hallotta, így szólt hozzá: "Még egy fogyatkozás van benned: add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem". Az pedig, amikor ezt meghallotta, nagyon elszomorodott, mert igen gazdag volt.”

Jézus prédikációjának vagy egyszerű áthaladásának híre eljut a népesség minden rétegéhez, még a legelőkelőbb emberekhez is (vö. 14,1). A jelenlegi epizód szereplője is az utóbbiak közé tartozik. Márk és Máté "valakiről" [Vö. Mk 10,17; Mt 19,16.] beszél, Lukács pedig valamiféle előkelőségről, elöljáróról (arkhón): a főtanács tagjáról vagy a zsinagóga valamelyik tisztségviselőjéről. Vö. 8,41. Gondolhatunk a főtanács valamelyik tagjára is (vö. 23, 13.35; 24,20). Nyilvánvalóan nem ifjú emberről van szó (vö. Mt 19,20). A harmadik evangélista elhagy minden ceremóniát ("térdre borult előtte": Mk 10,17; vö. Mt 9,18), és az embert közvetlenül Jézus elé állítja. A "Jó Mester (didaszkale agathe)" megszólítás szokatlan köszöntési forma a korabeli világban. Jóllehet voltak kivételek [Vö. Péld 12,12; 14,14; Préd 9,2; Lk 6,45; Mt 12,35.], a zsidók az emberek megszólításakor általában nem használták a "jó" jelzőt, és a mestereikkel beszélő növendékek vagy tanítványok sem. A kérdés, amellyel az ember előhozakodik (vö. Mk 10,17), saját üdvösségére vonatkozik. A 10,25-ben "egy törvénytudó" áll elő hasonló kérdéssel. Vö. Lk 10,25: "Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" A cél mindkét esetben az "örök élet" (dzóén aiónion). Az élet az evangéliumokban általában időfeletti értelemben szerepel, ezért a félreértések elkerülése végett az "örök" minősítést is hozzáfűzik. Az örök élet Isten sajátossága, mert nem lehet elveszíteni. Így az örök élet elnyerése azt jelenti, hogy az ember határtalan időre lakást vesz Istennél, azaz üdvözül. Vö. Dán 12,12; Lk 10,25; 12,5; 16,25; Vö. IV. Mak 15,3; Salamon zsoltárai 3,16; A pátriárkák végrendeletei (ászer) 5,2; H. Sasse, aion, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., I. k., 531-564. o.

A továbbiakban még világosabbá válik, hogy az elbeszélés szereplőjének nem a jelenlegi élettel van problémája, hiszen ez az élete túlzottan is biztonságban van. Az eljövendő élet miatt aggódik, és megfelelő megoldást szeretne találni, hogy ettől a gondtól is megszabaduljon. Ezzel a vággyal megy Jézushoz. Gondolkodása szinte kereskedői fogalompárra épül: "cselekedni" (poiein) akar, hogy "elnyerhessen" vagy birtokolhasson (kléronomeó) valamit. Lehetséges, hogy megfelelő összegek lefizetése ellenében gyarapította vagyonát, és most hasonló dolgot szeretne tenni, hogy valamiféle örök javat szerezhessen magának. Nem derül ki, hogy mit akar "tenni", de bizonyára nem akar túllépni a kor különféle iskolái által javasolt törvények, ceremóniák és rítusok világán. Bizonyos, hogy nem gondol olyasfajta teljesítményre, amilyet kérnek tőle, és amely arra készteti, hogy szomorúan távozzék (23. v.).

Jézus válasza világos (19-20. v.). Mindenekelőtt visszautasítja a "jó" megnevezést (de a "mester" megszólítást nem), mert ez a közfelfogás szerint egyedül Istenre illik. Az isteni jóságra való utalás azonban feltehetően nem véletlenül történt. Az "örök életet" ugyanis, amelyet az ember keres, elsősorban nem "cselekvéssel" lehet elnyerni, hanem a minden ember felé kiáradó isteni jóakaratba (eudokia), szeretetbe és jóindulatba vetett hittel (vö. 2,14). Ezek nélkül az előfeltételek nélkül az emberi erőfeszítések semmivé válnak. Az élet Isten ajándéka, s hogy ezt az ajándékot megőrizhesse, az embernek csupán az Isten által adott törvényeket kell megőriznie. Vö. Ter 2,17; Róm 5,12. Talán éppen ezért hivatkozik a parancsolatokra, jóllehet csak a "második tábla" emberiességi jellegű törvényeit említi. A házasságtörés a lopáshoz hasonlóan a családfő jogainak megsértése. Az emberölés ezzel szemben az élethez való jogot tagadja, amely fölött egyedül Isten rendelkezhet abszolút módon. A hamis tanúságtevés az igazságtalanság egyik formája, mert azzal végződik, hogy megtéveszti az ártatlanokat. A szülők iránti tisztelet vagy szeretet azt a célt szolgálja, hogy megőrizze a társadalom talpkövét, vagyis a családot. Jézus elvárásai nem túlzott kérések, hanem azok a kívánalmak, amelyeket minden jó izraelita már zsenge korától fogva megtanult, és amelyeket bizonyára beszélgető partnere is ismert ("tudod": 20. v.). S nemcsak hogy ismerte, hanem kora ifjúságától fogva megtartotta ezeket (21. v.). E nyilatkozat fényt vet a jelölt társadalmi helyzetére is. A zsidóság legjobban elkötelezett vallási irányzatához, valószínűleg a farizeusi áramlathoz tartozik. Kollégája, aki nem sokkal előbb bukkant fel a példabeszédben (9-14. v.), ugyancsak azzal tudott dicsekedni, hogy teljességgel megtartja a törvényt. A törvénynek szinte aggályos megtartása az egész csoportot jellemezte. A két szereplő között az a különbség, hogy a Jézussal beszélgető ember a templom elülső részében megálló farizeustól eltérően észreveszi, hogy hiányzik neki valami (vö. Mt 19,20): s ezért, ahelyett, hogy igaz voltával dicsekedvén Isten elé állna (9. v.), a "mesterhez" megy.

Jézus bízik az emberben. Márk egyenesen azt állítja, hogy "megkedvelte". Magatartásában felfedezi valamiféle radikális igény és egy olyan útmutatás elvárásának nyomait, amelyet csak bátor emberek kaphatnak meg (22. v.). Arról van szó, hogy az embernek az Isten műve iránti teljes készséggel Krisztus által mindenkit és mindeneket háttérbe kell szorítania, hogy a végén elnyerhesse az égi örökséget (az örök életet).

Amikor Jézus a javaktól való megválást javasolja, két célt tart szem előtt, amelyek alapjában véve egybeesnek: a szegények segítését és Isten országának beiktatását. A javak nem valamiféle rossz, amitől az embernek szabadulnia kell, hogy üggyel-bajjal megszerezhesse az örök üdvösséget, hanem Isten ajándéka, amelyet ő mindenki számára adott. Az evangéliumok azok miatt aggodalmaskodnak, akik e javakat túlzott mértékben halmozzák, vagy akiket megfosztanak ezektől. Jézus meghirdetései nem a jólét, hanem a mammon és szolgái ellen irányulnak (16,13). E meghirdetések a szegények felemelését célozzák, és nem azt, hogy törődjenek bele sorsukba. Az örök életet elnyerni kívánó embert mindenekelőtt arra szólítja fel, hogy tanúsítson szeretetet és nagylelkűséget a rászorulók iránt. Jézus nem azért kéri a javakról való lemondást, mert Isten örömét leli az ember szegénnyé válásában vagy nélkülözésében, hanem azért, mert e lemondás boldoggá, elégedetté és vidámmá tesz másokat.

A "minden" tulajdonról való lemondásnak más, közösséget érintő következménye is van: szabaddá teszi az embert és alkalmassá arra, hogy nyomába szegődhessék Krisztusnak, aki a sokaság javáért áldozza életét. A keresztény hivatás vagy az evangéliumi választás célja nem az, hogy a hívő elszigetelt módon legyen bensőséges kapcsolatban Istennel, hanem az, hogy elvegyüljön embertársai között, miként a kovász a tésztában vagy a só az élelmiszerek között (13,21; 14,34). Az evangéliumot választani annyi, mint Krisztust választani, aki minden ember apostolának, misszionáriusának, orvosának és üdvözítőjének tartotta magát.

Jézus azt javasolja az embernek, hogy osztozzék a szegények és az egyszerű emberek sorsában, mint ahogy másutt azt kérte, hogy tegye magáévá az elnyomottak ügyét (4, 18-22). Tegye meg ezt azért, hogy bátorságot és a túlélés reményét öntse beléjük mindaddig, míg győzelemre nem jut Isten országa és igazságossága. A szegénység vagy a többi "evangéliumi tanács" követése nem elszigetelt és öncélú választás, hanem eszköz ahhoz, hogy az ember a nélkülözőkből, a rászorulókból és a szegényekből álló testvérek sokaságába kerülhessen, s hogy ügyük érdekében minden tőle telhetőt megtehessen, nemcsak javait áldozván fel értük, hanem Jézushoz hasonlóan életét is. Az ember vétkezik, ha megfeledkezik Istenről, de ugyanígy vétkezik akkor is, ha megfeledkezik embertársairól vagy igazságtalanul bánik velük.

Jézus bizalommal ajándékozta meg beszélgető partnerét, de tévedett. Ez az ember ugyanis kész volt arra, hogy megszerezze magának az örök életet, de nem ilyen magas áron, nem úgy, hogy mindent odaad mindenért, és ezért elutasítja a javaslatot (23. v.). Inkább megőrzi azt, amije van, és az üdvösség problémáját más időkre halasztja. Nem válik egészen világossá, hogy mi az indítéka annak a "nagy szomorúságnak", amely hatalmába kerítette őt (23. v.), de valószínűleg a Jézus szavai kiváltotta csalódás. Nagyon szerette volna biztosítani magának az örök életet, de ugyanígy megőrizni bőségesen birtokolt javait is. Istent szerette volna szolgálni, de a mammont sem akarta elhagyni (16,13). Az a gondolat, hogy az egyikről vagy a másikról le kell mondania, nyugtalanította őt. Az örök élet kockáztatása számára sem volt semmiség. Az evangélista azért említi, hogy olvasói is tartsák ezt szem előtt.

Azok a megjegyzések, amelyeket Jézus (24-25. v.), a jelenlevők (26. v.) és Péter (28. v.) fűznek az eseményhez, - a megfelelő krisztusi állításokkal együtt (27.29-30) - mindezt megerősítik.

Krisztus követésének feltételei (18, 24-30)

„Jézus ezt látva, így szólt: "Milyen nehezen mennek be az Isten országába azok, akiknek vagyonuk van. Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni". Akik pedig ezt hallották, megkérdezték: "Akkor ki üdvözülhet?" Ő így felelt: "Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges". 28. Ekkor így szólt Péter: "Íme, mi elhagytuk mindenünket, és követtünk téged". 29. Ő pedig ezt mondta nekik: "Bizony, mondom nektek, hogy senki sincs, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, hogy ne kapná vissza sokszorosát már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet".”

A javaslat, hogy hagyjon el mindent, elszomorította az embert (23. v.). Jézus azonban nem tágít saját irányvonalától, hanem csak megerősödik a gazdagokkal kapcsolatos véleményében. Már nyilatkozott róluk keményen (6, 20-26), s most megerősíti a korábban mondottakat. Ha a mennyek országa a szegényeké (6,20), akkor ez azt jelenti, hogy nem a gazdagoké. Nem arról van szó, hogy valamiféle döntés alapján eleve kirekesztődnek belőle, hanem arról, hogy "nehezen" (düszkolósz) lépnek be oda. Csak nagy erőfeszítések árán juthatnak be, s ezért a többség meghátrál, miként az ember a meredek hegyoldaltól is visszariad. Ha kényelmes és tágas út vezetne az országba, mindenki könnyen bejuthatna. Az imént bemutatott gazdag esete jelzi, hogy e veszély valóban fennáll. Jézus végletesen túlzó állítással vagy nyilatkozattal erősíti meg mindezt (25. v.). Az, hogy a gazdag az evangéliumhoz térjen és belépjen a hívő közösségbe, nem kevésbé nehéz dolog, mint az, hogy a teve átmenjen a tű fokán. Ha e szavakat szó szerint kellene vennünk, minden gazdagot ki kellene zárnunk, a kép azonban csupán a nagy nehézségre vagy a csaknem lehetetlenségre akar utalni. Lukács ezúttal sem rejti véka alá a világában fellelhető valamennyi visszásságért és igazságtalanságért felelős jómódú osztály iránti ellenszenvét és utálatát, s nem mulasztja el az alkalmat, hogy megbélyegezze felelősségüket a fennálló társadalmi rendben. A gazdagsággal való visszaélés azoknak kárára, akik még a legszükségesebb dolgokat is nélkülözik, és az utóbbiak hátrányára történő hatalmi visszaélés, olyan bűnök, amelyek talán minden másnál jobban felháborították a szegények és az alázatosak ínsége iránt nagyon érzékeny keresztény lelkületét. A jelenlevők reakciója tanúsítja, hogy az üdvösség súlyos probléma (26. v.). Egy jól felkészült ember szinte már megérintette, az azonban mégis elillant előle. Társadalmi osztálya pedig még olyan távol áll ettől az üdvösségtől, hogy szinte úgy látszik, mintha eleve ki volna belőle rekesztve. A jelenlevők aggodalmai jogosnak mutatkoznak. Jézus azonban eloszlatja ezeket az aggodalmakat, midőn Isten mindenhatóságára hivatkozik (27. v.), mint ahogyan korábban az isteni jóságra is utalt (19. v.).

A válasz (27. v.) világosnak látszik, de újabb kérdőjeleket támaszt. Azt a benyomást kelti, mintha az üdvösséget Isten eredményezné éspedig tetszése szerint osztogatva. Ahová az ember nem jut el, eljut az Isten minden ellenállást legyőzve. ám ha ez így van, miért nem lépett közbe a gazdag esetében, aki annyira készségesnek mutatkozott? A kifejezés valószínűleg a sémita teológiai gondolkodásnak egyik megnyilvánulása, amely mindent, jót és rosszat egyaránt, az isteni hatalomtól tesz függővé. Az apostoli fáradozásban és sikertelenségekben megmutatkozó bajokat, amelyek a közösséget sújtják, megszüntetheti az isteni mindenhatóságba vetett hit, amely elsöpörhet minden nehézséget és akadályt, még ha ténylegesen ez nem is következik be. Sőt, éppen az ellenkezője történik: Jézus vereséget szenvedve meghal a kereszten, az apostolok üldözést és vértanúságot szenvednek. Ennek ellenére a hívő a Makkabeusok könyvének szerzőjével együtt bizonyos abban, hogy Isten bármikor segítségére siethetett volna azoknak, akik miatta veszítették el életüket. Vö. 2 Mak 7, 2-11.36.

Péter közbeszólása (28. v.) visszatereli a beszélgetést a gazdagnak szóló meghívásra, amely hiábavalóan hangzott el. Az apostolok elfogadták Jézusnak azt a javaslatát, hogy hagyjanak el mindent és szegődjenek nyomába. E kijelentés felidézi az apostolok meghívását és készséges csatlakozásuk tényét (vö. 5, 1-11).

Jézus válasza a keresztény hivatásra és különösen az apostoli élet választására vonatkozó megjegyzés. Az apostol lemond legkedvesebb emberi kötelékeiről, javairól és legdrágább kincseiről. Megsemmisíti a fennálló helyzetet, és lemond arról, hogy újat teremt magának. Az "elhagyni" igének kettős jelentése van: az ember elveszíti azt, amit jelenleg ténylegesen birtokol, és elveszíti azt is, amit átlagos igyekezettel megszerezhetne magának. Megtagadja önmagát és mindazt, ami hozzá tartozik: családját és javait. Egyszóval: elhagy mindent, hogy "követhesse Krisztust" (28. v.), hogy átfogóbb és teljesebb szolgálatot végezhessen a mennyek országáért (29. v.). Ha az ember Krisztust választja, ez azt eredményezheti, hogy ellentétbe kerül vagy szakítania kell legközvetlenebb hozzátartozóival, szüleivel, feleségével (csak Lukácsnál; vö. 14,26) és gyermekeivel. Inkább azt kell vállalnia, hogy ellentétbe kerül családtagjaival, mintsem kétségbe vonnia az országhoz való ragaszkodást és ennek szolgálatát. Amikor lehetetlen összeegyeztetni az egyik dolgot a másikkal, azaz, amikor az embernek választania kell, Krisztust és az ő művét kell előnyben részesítenie még akkor is, ha ez a legkedvesebb érzelmek feláldozásával jár. A szöveg arra világít rá, hogy a keresztény hitre térés a családi jogok elvesztésének és a javak elkobzásának helyzetét eredményezte a római világban. Krisztus és az evangélium választásáért nagy árat kellett fizetni. E választástól a Jézust felkereső gazdag (18. v.) visszariadt, de nem mindenki viselkedett így. Sokan voltak, akik inkább vállalták a szenvedést, az üldözöttséget és javaik elvesztését, mintsem azt, hogy Krisztust elveszítsék (29-30. v.).

Lehetséges, hogy a szöveg sajátos utalást is tartalmaz. Péter szavai arra engednek következtetni, hogy az evangélista valamiféle szorosabb értelemben vett Krisztus-követés következményeiről beszél. Ha valóban ez a helyzet, Jézus tovább folytatja az őt megkereső tisztviselővel kezdett párbeszédet (19. v.). Ez az ember meghátrált, Péter és társai ellenben igent mondtak (28. v.). Jézus vagy az evangélista ezt az alkalmat megragadva fejti ki tanítását a tanítványi mivoltról, amely kemény feltételekhez kötődik, de vannak rendkívüli előnyei is. A feltételek részletesen megfogalmazódnak, az "előnyök" azonban túlzó vagy képzeleten alapuló fogalmak közvetítésével csak futólagosan kapnak említést: Krisztus követése ezen a világon "sokszorosan" (pollaplasziona) felülmúlván téríti meg azt, amit az ember elhagyott vagy elveszített, a másik világban pedig az "örök életet" juttatja osztályrészül. A kárpótlás ezen a világon nagyon nagy, de általános fogalmakban, azaz konkrét utalások nélkül fogalmazódik meg. Valószínűleg arra kell gondolnunk, hogy Krisztusnak és az országnak választása összehasonlíthatatlanul nagyobb érték, mint az elhagyott személyek és javak. Teológiai szinten ez az állítás vitathatatlan, de emberileg tekintve problémákat rejt magában. Ha az ember el is jut arra a fokra, hogy ily módon lemond személyekről és otthonáról, a személyeknek Krisztussal és az egyebeknek az országgal való helyettesítése nem tölti be az emberileg és érzelmileg támadt űrt. Ezért e lemondás nem állítja helyre az ember lelki egyensúlyát, és nem zárja ki az esetleges kríziseket. Lehetséges, hogy az evangélista csak általános érvényű megállapítást akart tenni, és nem gondolt ennek az állításnak valódi és gyakorlati visszhangjára. Itt újra megjelenik az evangélium vagy inkább az evangélisták radikalizmusa.

Az "örök élet" nyitja meg és zárja be a szöveget. Az ember azért jött, hogy megtudja, mit kell tennie az eljövendő élet elnyerése érdekében. S most a különféle közbeszólások vagy a téma gyülekezeti megvitatása után világosabban tudja, mit is kér magának. Ha ő nem, az olvasók, akiknek Lukács ír, és akik felé Krisztus szándékát és kéréseit tolmácsolja, mindenképpen tisztában vannak ezzel.

Luk. 18,18–30. A gazdag ifjú (Mt 19:16–30; Mk 10:17–31).

Az Isten országához való viszonya tekintetében a gazdag éles ellentéte az előző példázatbeli gyermekeknek. – Mt-hoz képest kisebb eltéréseket találunk az elbeszélésben: az ifjúból itt főrangú izraelita lesz, Jézus megszólítása a Mk-féle formulát követi; a parancsolatokat görög olvasói kedvéért a LXX szövege szerint idézi Lk. A gazdag megszólítását az is motiválja, hogy az előző jelenetben jóságosnak látta Jézust; Jézus viszont azért nem fogadja el ezt a minősítést, mert a gazdag csak embert lát benne, jónak pedig egyedül Istent nevezhetjük (Zsolt 25:8). Az elbeszélésben a feszültséget a gazdag kérdése teremti még (vö. 10:25), ez tereli a figyelmet a cselekedetekre is. Jézus válasza erre a kérdésre csak a „régi törvény” idézése lehet: ha a gazdag rendkívüli szabályokat várt, akkor csalódott. Marad még az a lehetőség, hogy Jézus meghajlik a gazdag példás kegyessége előtt, és elismeri Isten országa örökléséhez való vitathatatlan jogát: Ezt a célt szolgálná magabiztos válasza. amit ezután mond Jézus, azt csak akkor értjük jól, ha erre a sajátos esetre vonatkoztatjuk, nem általánosítjuk el, és nem keresünk benne a gazdagság veszélyeiről vagy az anyagiakhoz való keresztyén viszonyról szóló elvi fejtegetést. A válasz ennek a gazdagnak próba. Ha törvénymegtartása valóság, akkor életét a szeretet tölti be, tetteit ez sugallja. Viszont akkor a vagyon nem lehet neki kísértés, azon az alapon sem, hogy ha nincsen vagyona, nem végezheti a farizeusi kegyesség megkívánta naponkénti, rendszeres jótékonykodás. Ha a mennyei kincs valóban mindene, akkor Jézus követése neki a legmegfelelőbb életforma. A gazdag nem állja ki a próbát, és Jézus itt tesz csupán az egyedi esetből kitekintve általánosabb érvényű megjegyzést. De elvi fejtegetésbe most sem bocsátkozik tanítványaival. Hogy ki üdvözülhet, az nem lehet emberek kérdése egymásról, sem általánosságban, sem személyesen. Ez a kérdés nem állítható másokra irányuló kíváncsiságunk szolgálatába, hanem önmagunk életéről való döntésünket kell mozgósítania. Nem is emberi lehetőségről van itt szó: Isten a maga hatáskörében tartja meg üdvösségünk kérdését, mert egyedül neki van hatalma arra, hogy intézkedjék benne. Amikor pedig a tanítványok farizeusi módra „felszámítják” Jézusnak engedelmes döntésüket, akkor Jézus arra mutat rá, hogy az ilyen döntésnek csak akkor van értelme, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ezzel olyan gazdagságra tettünk szert, amelyről előző életünkben sejtelmünk sem volt; és ez a gazdagság már itt a földön ígéretesen bontakozik ki, hogy azután a jövendő világban elérje dicsőséges teljességét.