Meddig tart még a megaláztatás?

Nem sokkal (pár hónappal) megtérésem után vagyok. Gyakorlatilag egy jó ideje már annyira nehéznek érzem azt a terhet, amit Isten rámmért, hogy lassacskán összeroppanok. Természetesen az a célom, hogy hű maradjak Istenhez és véghez vigyem azt, amit Ő elvár tőlem. De mostanság egyre kezdem azt érezni, hogy semmi jóban nincs részem. Csak a próbatételek. Csak a nehézségek. Illetve az állandó megaláztatások. Ez persze nem a szó szoros értelmében vett megaláztatás. Egyszerűen csak úgy érzem, azaz valójában nem is csupán érzem, hanem ez gyakorlatilag tény, hogy az Úr olyan dolgok megtételét várja el tőlem, amik számomra úgymond megalázóak. Példának okáért ott van az is, hogy korábban elég nehezen vállaltam fel a hitemet mások előtt. Sőt sokszor előfordult, hogy inkább titkoltam, hogy hiszek Istenben, mert féltem attól, hogy majd kicikiznek meg egyebek. Mostanra Hálistennek ezt már sikerült levetkőznöm, de akkor ez is nagyon nehéz volt. És ilyenekre gondolok, mint ez is például. Valóban mondhatom, hogy számomra borzasztóan megalázónak tűnt csupán csak beszélni is arról, hogy én hiszek az Úrban. És még mindig vannak sajnos olyan dolgok, amikkel kapcsolatban hajlamos vagyok a saját büszkeségemet előrébb helyezni, mint Istent. Felteszem, amíg ezektől a bálványaimtól megnem szabadulok nem nagyon lesz vége ennek az egésznek, de már tényleg az utolsókat rúgom.

Félreértés ne essék, nem a próbatételektől, illetve a kihívásoktól akarok megszabadulni. Nyilván tudom, hogy amíg földi életem tart mindig lesznek nehézségek, illetve lesznek kifejezetten nehéz próbatételek. De ez az egész megaláztatásosdi már kicsit unalmas. Habár tudom, hogy nem szabad meggyűlölnöm Isten akaratát, már tényleg kezdek kibukni emiatt.

Igazából nem is várom el, hogy építő jellegű válasszal illessetek, mert teljes mértékben tudom mi a dolgom, de esetleg, ha valaki gondolja, az leírhatná a véleményét ezzel az egészel kapcsolatban.

A trollok pedig nagyívben kerüljenek, köszi.