Szeretitek, hogy magyarok vagytok?

ezt kaptam az élettől ez van. igenis meg nemis...

18f

Nem. Ez van, mit szeressek benne? A legtöbben, akik szeretnek magyarok lenni, nem tudják megmagyarázni, miért, csupa szentimentális okra hivatkoznak. Ennyi erővel minden más nemzet örülhetne magának, lehet, hogy meg is teszik, de én nem értem, mit szeressek a magyarságomon.

Örüljek neki, hogy nő vagyok? Meg, hogy 18 éves? Mivel jobb nekem mint másoknak, mivel vagyunk különlegesebbek?

Mindenki különleges, és épp ezért senki sem az. Nagyszüleim erdélyből szöktek át, hogy itt élhessenek; örökké hálás leszek érte. Nem tudom miért vagyok ilyen boldog magyarként; de azt tudom, hogy ha kimennék huzamosabb időre (tervezem, isten adj erőt) akkor hamar honvágyam lenne. Szükségem van a levegőre, a tájra, a magyar feliratokra itt-ott, hogy halljam hogy a mellettem álló is magyarul beszél; hogy tudom, érzem azt a biztonságot, hogy tudok segítséget kérni ha baj van. Nem tudnak eladni az araboknak csak azért mert nem értem :D Fizikálisan fájna a szívem. Előfordult már...

Tudom hogy ha énekelek értik mit akarok mondani, mert annál nincs rosszabb mikor beszélsz, de egyszerűen nem tudják mi van. Szeretek itt élni, szeretek magyar lenni, lehet hogy a család öntudatlanul belém nevelte, a nagyapám hadnagy volt ^^ Nem akarnék máshová születni. 18/L

Igen szeretek magyarnak lenni, különleges érzés és nagy büszekeség számomra. Itt élek Franciaországba, és hiányzik Magyarország, hidjétek el, nem jobb itt...

Magyarországon otthon érzem magam, egyszer még hazaköltözöm.

A kérdés túl általános, a rá adható választ túl sok tényező befolyásolja. Függ attól, hogy a magyarság tényét belföldi, vagy külföldi vonatkozásában kell-e értelmezni. Ugyanekkor jelen van az időbeli megítélés is: a múltbéli események összessége, a jelenben megfogalmazott tevőlegességben megnyilvánuló ön-definíció, vagy a jövő kilátásai egyenként is mind-mind nagyon vitatható témakörök. Ezért hát megbocsátható, hogy rendszerezés nélkül közlök példákat melyek eszembe jutnak így, elsőre:

Önmagában nincs semmi érzelmi jelentősége számomra a magyarság-tudatnak akkor, ha ezt nemzeten belül kell értelmezni. Számomra elfogadható az a gondolat, hogy magyar az, aki annak vallja magát. Magyar,és magyar közt nincs, és nem is lehet különbség, még akkor sem, ha adott szélsőséges esetben az illető még/már magyarul beszélni sem igen tud (mert teszem azt honától messze kényszerülve "nevéről lehullott az ékezett" hosszú-hosszú idők során).

Nem szeretek viszont magyarnak lenni akkor, ha egy honfitársam magyar és magyar között között különbséget tesz, és/vagy rangsorolja őket. Ugyanitt: nem vagyok büszke, és nem szeretem magyarságom tényét akkor, ha egy honfitársam a jurtában, a tarsolyban, a szárított-, és/vagy a nyereg alatt puhult húsban valamint a hátrafelé nyilazásban látja a magyarság képét. Mértékletesen vidulok viszont arra gondolva, hogy némely zabolátlan időnkben azért csak megfingattuk az akkori "modern" világot - nem esek hasra tőle, ahogy ma már az akkor érintettek sem, de azért jó tudni, hogy már azokban az időkben is képesek voltunk ilyesmire, még ha nem is voltunk sikerünk okaival tisztában.

Szeretek viszont magyarnak lenni azon pillanatokban, mikor bármily rossz is, a ránk jellemző kissé cinkos-szenvedő összenézésből bátorságot merítünk, és társat találunk egymásban a ránk váró feladat/megpróbáltatás megoldásához. Kevésbé örülök viszont akkor, mikor azt látom: kezd el-elmaradni ez az összenézés úgy, hogy a ránk így kirótt feladat egyéni küzdelmek sorozatává, majd bukássá válik. Kiváltképp boldog vagyok akkor, ha bármilyen megmérettetésben (legyen az akár erkölcsi megpróbáltatás is!) jól teljesítve olyan példás magatartást és teljesítést mutatunk, melynek következtében a lécet, melyet más nemzeteknek is ugyanúgy meg kellhet ugraniok egyszer, hasznos, igényeket támasztó feladat szintjére emeljük. Komorabb azonban a megalkotott kép akkor, ha arra gondolunk: többségben vannak azok az esetek az utóbbi fél-egy században, mikor nemhogy emelni tudtunk volna a lécen, de már az eredeti feladat teljesítése is kudarcot vallott.

Örömmel tölt el a tudat, hogy nagyjaink szerte a világban rendre történelmet írnak, tevékenységük világszerte szakmai megbecsülésnek örvend azokban a nemzetekben, melyekkel nem kerültünk indokolatlanul tartósan dacos haragos viszonyba. Elszomorít viszont sok minden ezzel kapcsolatban is. Először is: szégyenlem, hogy magyar vagyok, mikor egyre-másra olyan vívmányainkat dicsőítjük megkövülve, és kiválóságunkat hangoztatva ország-világ előtt, melyek eredeti elgondolása felett réges-régen túlhaladott a korunk, mint például a golyóstoll, a dinamó, vagy a porlasztó (a teljesség igénye nélkül; a lista IGAZÁN hosszú lenne). Nem ad okot ujjongásra sem az a gondolat, hogy nagyjaink sokasága nem itthon kerülhetett olyan környezetbe, melynek táptalaján világot megváltó elgondolásaik szárba szökkenhettek volna. Keserű a szám íze akkor is, mikor arra gondolok: voltak embereink, akik nagy, ugyanakkor kétségtelenül mocskos üzelmekhez adták nevüket, és/vagy ennek tudtában az esetenként egész nemzeteket érintő tragikus végkifejlet elkerüléséhez KELLŐEN erélyes fellépésüket elmulasztották. Vegyes érzelmekkel állok azon tény előtt is, mely ez utóbbi esetekben kutatóink érdemi kitüntetése azért vált lehetetlenné, mert az erkölcsi megítélésükkor "elfelejtették" magát a tiltakozás tényét, és annak korlátozott kiteljesedik lehetőségét számba venni.

És így tovább. Ha megnézed, minden olyan dolog, melyre büszkék voltunk/vagyunk/leszünk, amolyan magyaros módon üröm-az-örömben teljesedik ki. Személy szerint én óvatos megfontoltsággal szeretem a magyarságomat. 23/F