Büszkék vagytok arra, hogy magyarok vagytok, vagy egyáltalán szeretitek Magyarországot?

Ha külföldön magyarokkal találkozom vagy magyarok csapódnak külföldi barátaimhoz és hozzám, nem mindig tudok büszke lenni, mert olyankor kibukik belőlük a rossz magyar - nem mindenkiből, de gyakran -: önzők, nagyképűek, nagy többségben nem beszélnek idegen nyelveket, nem tartanak ösze honfitársukkal, legfeljebb katasztrófa esetén. Ez volt a rossz.

Ha egyedül "képviselem" a szülőhazámat, akkor nagyon büszke vagyok teljesen egyedi nyelvünkre - finnnül is beszélek, az köszönő viszonyban sincs a amagyarral, tehát csak egyes töveiben rokon nyelv, tájainkra, az őszinte, melegszívű vidéki, falusi emberekre, világhírességeinkre és saját magamra is.

Renittens módon én a Szózatot tekintem az igazi himnusznak (megszólító mondanivalója miatt), de az osztrák Erkel Himnusza mindig megdobogtatja a szívemet, külföldön megkönnyezem azt hallva.

Hibáival, korrupt, gyűlölködő pártpolitikájával (vagy annak ellenére) SZERETEM MAGYARORSZÁGOT.

Én imádom hogy magyar vagyok!:)

Párszor voltam külföldön, válogatott meccsen, és furcsa volt hogy egy idegen ország főterén lóbáltuk a magyar zászlót és mindenki nézett minket, hogy milyen furcsa nyelven beszélünk.

Nekem erről ez jut eszembe..:)

Alapvetően egy szeretetreméltó ország lehetne ez, csak ahhoz a népesség túlnyomó többségének úgy is kéne viszonyulnia hozzá.

Ennek tényleg egy nagyon látványos példája a fentebb is említett igénytelenség a környezet iránt: szemetes, elhanyagolt utcák, burjánzó gaz mindenütt. Többször jártam Ausztriában, és minden egyes alkalommal egyszerűen nem lehetett nem észrevenni, hogy még ha abszolút SEMMI nem jelezné, hogy hol a határ a két ország között, az ember már akkor is, AZONNAL tudná, hogy átért, amint átért, mert nem csak hogy az út jobb minőségű, de a tájat is karbantartják, még a falvaktól-városoktól messze is.

Elborzasztó az is, hogy a határtól pár kilométerre az osztrák utak mentén ami szétszórt szemetet lehet találni, az mind magyar szemét. (Legutóbbi alkalommal gyalog sétáltunk át Szentgotthárdról, így volt alkalmam tényleg közelről megnézni az eldobott szemetet, és bizony mind magyar)

Drágalátos szemetelő honfitársaim, nem szégyellitek magatokat, most őszintén?! (akinek nem inge, persze ne vegye magára, és tisztelet a kivételnek; de aki érintett, az szégyellje magát mélységesen)

Azért emeltem ki konkrétan a szemetelés és az igényesség kérdéskörét, mert ez egy nagyon jó és látványos mutatója annak, hogy milyen is az emberek mentalitása. Ahhoz ugyanis, hogy tisztán tartsuk a környezetünket, vagy legalább ne szemeteljünk, NEM kell gazdagnak lenni, NEM kell rátermett politikai elit, NEM kell egyáltalán semmi, CSAK igényesség és odafigyelés a hétköznapi emberek részéről, ami egy fillérbe se kerül senkinek.

De ha ennek ellenére mégis úgy néznek ki az utcáink, a városaink és a vidékünk is, ahogy, teli szeméttel, az bizony mutat valamit, amiből nagyon ideje lenne már levonni a tanulságot.

Büszke nem vagyok, hiszen nem az én érdemem, hogy ide születtem. Én úgy vagyok vele, hogy büszke csak arra lehetek, amit én értem el.

De szeretem Magyarországot, és leginkább a magyar nyelvet, hogy ennyire szép, változatos, árnyalt, gazdag. Azt mondjuk nem tudom, mennyire szép úgy valójában, hiszen az egy relatív dolog, meg ezt mi úgyse tudjuk úgy megítélni, hiszen az anyanyelvünk, nekünk természetes. De az, hogy változatos, gazdag, árnyalt, az szín igaz. Egyszer kaptam is egy kör-e-mailt, ahol külföldi emberektől olvastam idézeteket a magyar nyelvről, nagyon elismerően nyilatkoztak róla, illetve volt benne egy vers, amit egy Olaszországban tanító tanár írt arról, hogy kérdezgették a diákjai, milyen is a magyar nyelv és erre példának azt hozza fel, hogy magyarul hány féleképp lehet menni, hány szavunk van erre, és mind mást jelent mégis, mert nem mindegy, hogy valaki fut, rohan, vonul, csörtet, vágtat, iszkol, oldalog, stb. De ennél sokkal több volt, csak most ezek jutottak eszembe. Szóval én a magyar nyelvvel úgy vagyok, hogy nem büszke vagyok rá, hiszen nem én alakítottam ilyenné, de nagyon szeretem, és örülök, hogy megadatott, hogy ezt a nyelvet beszélhetem, ismerhetem, bár azt hiszem, sosem fogom tökéletesen ismerni minden titkát. Amúgy egy időben szerettem volna nyelvész lenni.

Magát az országot is szeretem, mert csoda szép tájaink vannak, de leginkább nem ezért. Hanem inkább úgy, ahogy Radnóti írta le, a Nem tudhatom c. versében. Azért szeretem, mert itt nőttem fel, itt vagyok otthon, ide köt minden.

Vannak jó és rossz dolgok egyaránt Magyarországon, de szerintem máshol is. Bevallom, volt már, hogy sajnáltam, hogy ide születtem, mert úgy tűnt, máshol jobban lehet élni, könnyebb az embereknek. Sokszor megfordult a fejemben, hogy külföldön kéne élnem, de nem tenném, mert nem tudnék úgy élni, hogy csak egy külföldi legyek egész életemben. Ezért bántam néha, hogy nem már eleve máshová születtem. Hiszen akkor más ország iránt érezném ugyan ezt. De azért mégis úgy érzem, jó itt nekem. Abból kell a legjobbat kihozni, ami van.

Ja még annyit akartam, hogy bár sokan mondták már rám, hogy én nem vagyok "igaz magyar ember", én azért magamat mégiscsak magyarnak tartom, hiszen itt születtem, a szüleim, nagyszüleim is itt születtek, ez az anyanyelvem, itt élek mióta az eszemet tudom. Csak sokaknak bántja a szemét, hogy nem csapkodom a mellem, hogy magyar vagyok, nem akarom, hogy a nem magyarok hordják el az irhájukat, stb. Csak szerintem attól még, hogy én máshogy szeretem Magyarországot, mint mások, még én is magyar vagyok.

Három dologra reflektálnék a korábbi válaszolók alapján

(1) kosz, utcai szemét stb. kérdése: ez azért annak vetülete is, hogy ez egy déli ország, nem északi. Nápoly és Párizs is mocskos, nem azért, mert magyarok vagy balkániak, hanem azért, mert a lazább, délies stílust képviselik. Ennek előnyei ÉS hátrányai is vannak. Az a pedáns, rendmániás, halvérű életfelfogás sem fenékig tejfel, amit a dánok, németek stb. képviselnek, és az a lusta trehányság sem, amit Szicília, Marseille vagy Albánia. Magyarország a 2 között van félúton, aminek megint csak van előnye és hátránya.

(2) A magyarok rosszkedve, segítőkészségének hiánya, bunkósága egymással: ez egy valós probléma, a felmérések szerint a magyarok a világ egyik legindividualistább és leganyagiasabb népe. Elég nagy probléma, hogy az ember Magyarországon úgy érzi magát, hogy vetélytársakkal vagy ellenségekkel van körülvéve, míg máshol polgártársakkal vagy honfitársakkal - nem ugyanaz. Ennek a szellemiségnek egyébként szintén van előnye, tkp. ez az önző és törtető hozzáállás gyakran sikerre viszi pl. külföldön a magyarokat - belföldön viszont csak a káoszt növeli.

Másrészt nem sok magyar viselné el azt a tompaagyú közösségiséget, ami Skandinávia összetartó községeiben uralkodik.

(3) panaszkultúra - az állandó kesergés mindenen, mindennek negatívan való beállítása - na ettől én is végképp falramászom.

Amúgy büszke nem vagyok arra, hogy itt élek, mert ez nem érdem (mondjuk az érdemekre sem vagyok büszke, nem is nagyon értem, mire jó a büszkeség, de hát lehet, hogy ez az egyéni bajom). Hogy szeretem-e az országot, jó kérdés. Nyilván igen, amennyiben itt lakom és része a személyiségemnek ez a tény. Ha a kérdést úgy teszik fel (és ez rázósabb kérdés), hogy legszívesebben itt élnék-e, akkor ez már bizonytalanabb, hogy a 200 ország közül mi szól pont Magyarország mellett. Egyébként egész sok szól mellette: nem olyan elcsépelt, mint az USA, nem olyan szegény, mint Afrika és Dél-Amerika meg Dél-Ázsia, nem olyan hideg és unalmas, mint Észak-Európa, nincs tele idegesítő mediterrán arcokkal, mint Dél-Európa és a Balkán, nem muszlim ország, nincs tele a története annyi népirtással, mint Nagy-Britanniáé, Framciaországé és Németországé, nem olyan tönkrement hely, mint Oroszország... szóval objektíven szemlélve szerintem benne van a 10-20 legjobb országban Magyarország, az persze nyilván nem biztos, hogy a legjobb hely. Kanadainak, csehnek, indiainak vagy hollandnak lenni nyilván nem rosszabb, mint magyarnak. De kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy születhettem volna peruinak, kongóinak vagy románnak is, és ilyenkor szerencsésnek érzem magam.