Melyik novellám tetszik jobban? 17/L

Versenyre írtam őket. Feladat: ki kell választani 10 mondatot Az ember tragédiájából és írni kell egy a mai kornak megfelelő nyelvű szöveget, amibe változtatás nélkül kell beilleszteni a választott idézeteket.

1,

A Halál vallomása

Mindenki másképp tekint a Halálra. Bár vannak kivételek én három nagy csoportra osztom az embereket. Az első csoportba azok tartoznak, akik nem iszonyodnak a Haláltól, pusztán az Élet ellentéteként gondolnak rá. Egy szükséges rossz, számukra csak ennyit jelent. A második tagjai irtóznak a Halál fagyos érintésétől, és foggal-körömmel ragaszkodnak minden egyes becses pillanatért, amit ők az életüknek neveznek. Mást sem ismételnek: „Ah, élni, élni: mily édes, mily szép!” A harmadik csoport viszont barátként üdvözli a Halált és ha nem is rohannak felé, várnak rá, mindenféle borzadás nélkül.

Hogy valójában ki is ez a csuklyás, kaszás rém? Én magam, én vagyok a Halál. Sajnos az emberek nem tudják felfogni az igazi jelentőségét annak, hogy én vagyok, nem az Élet ellentéteként, hanem mellette állva, kéz a kézben. Hogy is tudnák, ha még a valódi kinézetemet sem képesek befogadni. Valójában sosem hordok fekete palástot, és a földművesek eszközeiért sem rajongok igazán. Évezredről évezredre, évszázadról évszázadra változtatom az általános képet, ahogy az emberek gondolnak rám: voltak már szárnyaim, utaztam már lovon, de a legközkedveltebb mégis a csontváz volt, így mindig visszatérek hozzá.

Sokan gyűlölnek, hisz én vagyok az, aki elszakítja tőlük a szeretteiket. Azt az egyet viszont nem értik, nem is érthetik, hisz titok előttük, hogy én adom a halottaknak a megnyugvás édes ajándékát. Élőként csak kétségek sorozata vár az emberekre. A Földön a legédesebb percünkbe is vegyül egy cseppje a kimondhatatlan fájdalomnak. Én csupán jót teszek, semmi mást. Persze nem mindenkivel. Nem kívánom tökéletes emberek társaságát. Mind unalmasak lesznek egy is idő után. Én éppen a torzban gyönyörködöm. Az Élet apró hibái szórakoztatnak engem az idők végeztéig: egy ferde hajlamú erkölcs, egy elbűvölő mentális zavar, egy alig észrevehető, édes kancsalság. Mégis a legértékesebbek a küzdő, nagyratörő szellemek, akik nem érik be a posvány orrfacsaró bűzével, hanem minden csepp erejükkel küzdenek ellene, a középszerű élet ellen, a ellen, hogy elfelejtsék őket.

Elmesélem az egyik kedvenc emberem megszerzésének történetét.

Árnyékként suhantam végig az utcán, minden halandó számára láthatatlanul. Nem volt kétségem afelől, hogy merre tartok. Minden egyes porcikám ugyanazt a lelket akarta. Azt, aki most mit sem sejtve saját nagyságáról egyedül ül a biztonságosnak vélt otthon melegében. Pedig tudhatná, hogy a Halál elől nem menekülhet el.

A házba érve apró neszeket, csörömpölést, dobogást hallattam. A lány felkapta a fejét, éreztem a félelem szikráját benne, de ő ellenszegült a vele született ösztönöknek és továbbolvasta a könyvét. Széles mosolyra görbült a szám. Még inkább kellette nekem: valaki aki szembeszáll a természettel. Nem akartam sokáig húzni a dolgot. Általában csendben intézem az ügyeimet, esetleg más, érdemtelen emberekre hagyom a piszkos munkát. Néha viszont nekem is kijárt egy kis szórakozás.

- Üdvözöllek!

Egy sikolyra vártam, de semmi. Remek! Hirtelen felkapta a tekintetét. A könyv kicsúszott az ujjai közül, a szeme pedig elkerekedett.

- Örömmel konstatálom, hogy néhány ember még képes tartózkodni azoktól a szörnyű hanghatásoktól, amiket alsóbbrendű társaik még máig alkalmaznak. Idegesítenek a sikolyok, sikoltások, az ordítás minden fajtája, kuncogás, minden...kivéve talán a nevetés, azt az egyet még élvezem is.

- Ki vagy te? - kérdezte.

- Mit gondolsz?

Kétségbeesetten nézett rám. Már jól ismertem ezt a küzdelmet, ami most benne is lejátszódott. Érezte, hogy ki vagyok, de racionális elméje nem akart engedni ennek a képtelen ötletnek.

- A Halál! - mondta tisztán csengő hangon.

Nem hezitált. Egy újabb meglepetés. Nagyon jól fogunk szórakozni a túlvilágon.

- Nem megyek veled!

- Nem-e? Talán azt hiszed van választásod?

- Kérlek!

- Ott állok, látod, hol te, mindenütt, s ki így ösmérlek, még hódoljak-e?

Egyébként volt választása. Egy apró kis változtatás a jellemén elkedvetlenített volna attól, hogy magammal vigyem. Azonban nem volt képes arra, hogy elnyomja azt a határozott, éles személyiséget, amit a Élet formált benne.

- Csupán azt kérem gondold meg a dolgot. Miért kellek pont én neked? - egy könnycsepp gördült le az arcán, de a hangja még mindig biztos volt és félelem sem hallatszott benne. Pont ezért kellett ő nekem.

- Küzdést kívánok, diszharmóniát, mely új erőt szül, új világot ád, hol a lélek magában nagy lehet, hová, ki bátor, az velem jöhet. És lám, nézz csak magadra. Küzdesz ellenem, még így is, hogy a földi élet súlya húz le. El sem tudod képzelni milyen nagy lehetnél mellettem, olyan emberek mellett, mint te! Túl sokat szenvedtél már a kishitű, alávaló társaid között. Itt az idő, hogy a téged megillető helyre kerülj.

E szavakra új fény gyúlt a szemében. Annak a rejtett, ritka értelemnek a fénye, ami oly keveseknek adatott meg.

- Én lelkesülök, szép s új dolgokat mondsz. S mégis könyörgök egy reménysugárt. Mi lesz a családommal, a barátaimmal? Szenvedni fognak a halálom miatt, szenvedni fognak miattam!

- Mindez csak nemesíti a lelküket és talán egyszer majd értük is eljövök. De egy fontos dolgot elfelejtettél, te talán nem szenvedtél mások elvesztése miatt? A kedves nagymama szívinfarktusa, a bátyád balesete. Ezek a fájdalmak segítettek téged ahhoz, hogy most itt legyek.

Ismertem a lány életét. Kevés boldogsága volt azután, hogy a két legfontosabb ember az életében meghalt. Hogy még hatásosabb legyen a mondandóm egy pillanatra megengedtem a két halottnak, hogy visszatérjenek. Ők segítettek nekem megnyerni a csatát. Hiszen mikor következő áldozatom meglátta őket elfelejtette, hogy ki is áll előtte és csupán ennyit mondott:

- Ah, nézd e kedves testvérarcokat, nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek, nincs többé elhagyatottság rengeteg, a boldogság szállott közénk veletek - kiugrott az ágyából és szemtől szembe került velem.

Nem volt a szemében semmi félelem vagy hezitálás. Kinyújtotta a kis fehér, törékeny kezét és megfogta az én csontváz ujjaimat.

- Végre! Álmod véget ért - súgtam a fülébe.

De ebben az utolsó pillanatban jómagam csak erre tudtam gondolni: „Bakó, ügyes légy - órjást vesztesz el.”

2,

Egy halálraítélt utolsó lépései

Arra ébredtem, hogy a rácsokon keresztül a szemembe tűz az éles napfény. Felvirradt életem utolsó napja. Már hallottam az előkészületeket a kivégzésemre: kalapácsok ütését a fán, embereket izgatott zsibongását. Felkeltem és kinéztem a cellám egyetlen szűk, kis ablakán. A bitó már félig készen várt rám.

Bevallom, sok szörnyű dolgot tettem az életemben és meg is érdemeltem a sorsomat. De ifjú keblem forró vágya más: jövőmbe vetni egy tekintetet. Látni akartam az eljövendő idők találmányait, az új generációk tetteinek szemtanúja akartam lenni. Azoké, melyek szebbé varázsolják a világot, vagy romba döntik azt. Lehunytam a szememet és abban a pillanatban nem kívántam mást csak, hogy valaki megrázzon és egy kiáltással rázza fel bódult álmából elmémet: „Álmod véget ért.” . Én pedig hálát adtam volna az égnek, hogy mindez csupán egy rossz álom volt. Azonban amikor kinyitottam a szememet ugyanaz a szürke, nyirkos cella fogadott. Gondolataimból az ajtó zárjának kattanása zökkentette ki. Egy őr lépett be a zárkámba. Még mindig kifelé bámultam az ablakon, amikor megszólított:

- Tragédiának nézed? nézd legott komédiának, s múlattatni fog. Gondolj bele hogy fog ujjongani a tömeg a halálod láttán. Ez a szegény nép színháza és ma a tiéd a főszerep - épp időben fordultam meg, hogy lássak egy gúnyos mosolyt szétterülni az arcán.

- Itt az idő! - folytatta - A hintaja előállt, uram!

Durván tarkón ragadott és kivonszolt a fogda elé, majd átadott egy társának, aki fellökött a rozoga kocsira, ami a főtérre vitt.

Ahogy a város szíve felé hajtottunk a tömeg egyre csak sűrűsödött. Az emberek mutogattak és kiáltoztak, ahogy elhaladtunk közöttük. Férfi, nő, öreg mind ott volt, még alig járni tudó gyerekek is. Elszörnyedtem az öröm és izgatottság láttán az arcukon.

A kocsi hirtelen megállt, mire én arccal előre eldőltem, a kezem és a lában is össze volt kötözve, így még nem is voltam képes saját erőmből felállni. Még ez sem ébresztett semmi együttérzést vagy sajnálatot a közönségben, csak nevetést szított, semmi mást. Felvezettek a kötélhez. A tömegből kiáltások hallatszottak:

- Mondj halált fejére!

- Bakó, ügyes légy - órjást vesztesz el.

Ez az újabb és egyben utolsó epés megjegyzés a magasságomra kivívta az emberek tetszését és még egyszer kacaj tört fel egyszerre száz ajakról. Addig még sosem érzett düh öntött el: Hogy mer nevetni a halálomon ez a söpredék, ez az együgyű csürhe!

- Elég! Fogják be a szájukat! S azt mondom: vége a komédiának.

De nem vettek komolyan. Gúnyos nevetésük csak még hangosabban szállt a reggeli szélben. Utolsó kétségbeesett próbálkozásként a hóhéromhoz fordultam.

- Kérlek! Könyörülj rajtam! Sok rosszat tettem, de mindért megbűnhődtem már.

- Sajnálom, - hangzott a válasza - nem tehetek semmit. E vékony szál láttad már ily erős, kisiklik ujjainkból, és azért nem téphetem szét.

Ekkor az uralkodó lépett fel a tákolmányra, mire tapsvihar és ujjongás zaja töltötte be a teret.

- Remélem tanul ez esetből minden bűnös hajlamú lélek, mert királyotok elől egy sem menekülhet! - szavait először a tömeghez intézte, akik bár mindben a bűn szikrája pislogott, hol erősebben, hol gyengébben, együttértés jeleként zúgta a király áldott nevét.

Ezután hozzám fordult és ez súgta:

- Érezd kezemnek végzetes hatalmát.

Egy elegáns kézlegyintéssel jelt adott a hóhérnak, hogy kezdheti. Ő a hurkot átvetette a fejemet és a nyakamra igazította.

Az utolsó perc.

Ez a bitó választ el a mennytől vagy a pokoltól. Istennek tetszik, mert az ég felé hajt, s ördögnek kedves, mert kétségbeejt majd. Azt mondják, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt. Én régen jó gyerek voltam, de elragadott magával a bűnök mámora. Loptam, csaltam, hazudtam. Rosszul tettem, elismerem. De nekem nem járt az a második esély?

Már azt gondoltam, hogy a fogságban töltött egy hét alatt megbékéltem a végzetemmel, de ahogy a hurok egyre szorosabban ölelte át a nyakamat, felébredt bennem a vágy, hogy éljek és a félelem az ismeretlen túlvilágtól. Rossz útra tértem, megérdemlem, hogy bűnhődjek.

S mégis könyörgök egy reménysugárt.