Hogy tetszik a novellám?

Nem a legprofibb, de karácsony környékén ez született. :)

A férfi összehúzta magán a kabátját, és megszaporázta a lépteit. Hóna alatt kis csomag, aminek igen hamar el kellett jutnia a tulajdonosához. A hó ropogott a csizmája alatt, a jeges szél belecsapott az arcába. Didergett, fázott, de nem állt meg. Nem habozott. Csak ment és ment, nem nézett se balra, se jobbra. A távoli város toronyórája elütötte a tizenegyet. Sötét volt, a csillagok is elbújtak a hideg elől. A lámpása bocsátott ki némi fényt magából, ami úgy lengett ide-oda a kezében, mintha harang lenne. Órák óta menetelt. Megbízást kapott, olyan megbízást, amely csak és kizárólag neki szólt. Teljesítenie kellett. Csak ment és ment, nem törődött semmi mással. Egyedül volt az országúton, legalább egy mérföldnyire nem járt autó. A kopár fennsíkot belepő vastag hótakaró visszatükrözte a lámpás csekély fényét, megvilágítva előtte az utat. Szűz volt még a hó - napközben esett le. A távolban hirtelen felgyulladt valami világosság. Az alak felkapta a fejét: egy ház, valahol, nagyon messze innen. Talán csak hajnalra érhet oda, de talán megszállhat, talán megpihenhet egy pár órára, míg átmelegszik. E gondolaton felbuzdulva melegség árasztotta el, lassú futásba kezdett, aztán újra megállt, majd gyalogolt tovább. Nem. Nem pihenhet meg. Küldetése van, és nem hátrálhat meg. Most nem.

Néhány óra múlva azonban, amint a fogadó közelébe ért, elbizonytalanodott. Minden tagja jéggé fagyott a dermesztő hidegben. Talán csak egy kis időre, csak pár percre... Kimerült volt, éhes és fáradt. A felkelő Nap a távolban megvillantotta a felhők mögött első sugarait. A vándor kicsiny lámpása kialudt, a Hold is eltűnt. Nem habozott tovább. Ha nem áll meg, nemsokára összeesik. Akkor viszont sosem jut el a kulcsokkal teli doboz tulajdonosához. Egy óra... annyi nem árthat. Újra megszaporázta lépteit. Lábai már-már maguktól engedelmeskedtek, alig érezte őket. Ahogy a kis házikó közeledett, szívében egyre erősödött a remény. Mindjárt megpihenhet, mindjárt vége van. Az épület fából készült, ablakain át órák óta meleg világítás szűrődött ki. Kéménye halvány füstöt árasztott. Ahogy az ember jobban megnézte, rá kellett ébrednie, hogy nem fogadóhoz érkezett. Bizonytalanul megállt a bejárati ajtóhoz vezető tornác lépcsője előtt. Egyszerű, barátságos családi háznak tűnt. Talán mégsem olyan jó ötlet. De annyira átfagyott, annyira vágyott egy kis pihenésre, hogy legyőzte magát. Fellépett, majd remegő, elkékült ujjaival bekopogott.

Odabent mozgásra lett figyelmes, de senki sem jött ajtót nyitni. Türelmesen zörgetett, zörgetett vagy tíz percig, de hiába. Pedig volt élet a házban, ezt biztosra vette.

Körülnézett és a legközelebbi ablakhoz lépett. Tenyerével beárnyékolta a szemét, hogy ne a saját arcát lássa az ablak tükrében, és belesett.

Ragyogó fény járta be a szobát. A férfi még sosem látott ehhez hasonlót. Odabent, középen egy több méter magas karácsonyfa állt, mellette két, csillogó szemű gyermek nézett fel rá áhítattal. A nagyobbik, egy hat-hétéves forma kisfiú, elegáns ingben, pulóverben lopva a fényes papírokba bújtatott csomagok felé lesett. Tenyerében kishúga apró keze, tekintetét a fenyőre szegezve. Mögöttük egy magas fiatalasszony, termetes, szemüveges férje és egy görnyedt hátú nagymama énekeltek tiszta szívből, az ablaküvegen átszűrődött a dal. A vándor áhítattal hallgatta. Még sosem volt része ilyenben. El is lépett a háztól. Úgy érezte, valami rosszat tett, meglopta a család titkát, ezt a békés, szent pillanatot, amelyben neki sosem lehetett része.

Mégsem érezte már a hideget. Mélyen beszívta a levegőt, aztán továbbindult.

Az álmos, téli Nap vörösre festette az eget.

Egy férfi lépdelt a fák között, kabátja alatt hangosan zörögtek a kulcsok…