Kinek tetszik a novellám?

Barátság a halálon túl is

Már öt napja menekültünk a briggünkel egy gyors kalózhajó elől. De a szkúner gyorsabb volt nálunk. Nem sokkal, de gyorsabb volt. Minden nap egy kicsivel közelebb került hozzánk a halál, de mindig csak egy kicsivel. Nem is az volt a legrosszabb, hogy nemsokára utolér a végzet bennünket, hanem az, hogy milyen lassan jön. De nem volt remény, a mi kereskedelmi hajónkon volt összesen négy ágyú, és tisztekkel együtt vagy harminc ember. A kalózhajón nyolc ágyú látszott, de sokkal jobban fel volt fegyverezve a legénysége. Minden kalóz nyakában lógott pisztoly, pár embernek kettő is, sokuknak puskájuk is volt, mindegyiküknek ott himbálódzott az oldalán egy szabja vagy egy bárd.

Mikor már csak negyedmérföldnyire volt a hajó, a kapitány összehivatta az embereket a hajón, mindenkit.

- Emberek, mindenki látta a fekete zászlót? – kérdezte tőlünk a kapitány.

- Igen. – mondta a tüzér – Mindenki.

- És tudjátok-e mit jelent? – kérdezte, majd szomorúan végignézett a pár elszánt emberen.

- Küzdenünk kell! Harcolni! – mondtam.

- Igen, nem adjuk meg magunkat! – mondták páran.

- Ugyan minek Rain? – kérdezte egy öreg tengerész – Büszkén meghalni szép dolog, de büszkeség miatt meghalni, már nem az.

Erre senki nem mondott semmit. Minden, amit mondott, teljesen igaz volt. Nem lehetett egyszerűen hozzászólni. Estefele bekopogtam a kapitány kabinjába.

- Jó estét sir. – mondtam tiszteletteljesen.

- Jó estét barátom. Hiába bármi, nem tudok segíteni…

- Nem az életem miatt aggódok kapitány. Ha muszáj találkoznunk a szkúnerrel, nem mindegy, hogy itt vagy pár mérfölddel később?

- De, igazad van, holnap reggel bevonjuk a vitorlákat, felesleges menekülni.

A beszélgetés után felmentem a fedélzetre és lefeküdtem két hordó közt. Akkoriban a matrózoknak nem járt kajüt.

Én Írországban születtem, egy kis szegény faluban. Majd később a családom beköltözött a városba a jobb élet reményében. De csak csalódás ért bennünket. Apám a sok munka miatt megbetegedett, anyámnak és nekem kellett dolgozni helyette. Apám később meghalt, majd utána anyám halt meg a nélkülözés miatt. Én árvaházba kerültem.

Jobb munka hiányában elszegődtem tengerésznek. Ott ismerkedtem meg Johnnal, ő volt a hajó fedélzetmestere. Minden éjjel iszogattunk és beszélgettünk. Hamar összebarátkoztunk, utána együtt szolgáltunk egy hadi fregatton. Ott voltunk mikor a spanyolok az egész armadájukat Anglia ellen küldték, de Francis Drake irányítása alatt az angol armada elpusztította az ellenséget. Mi akkor tüzérként segédkeztünk, volt munkánk bőven.

Reggel megkerestem Johnt. Végig kellett néznem az egész hajót, mire megtaláltam, egy üres hordóban aludt. Megkopogtattam a hordót, de csak nem kelt fel. Hát gondoltam egyet, és belerúgtam a hordóba. Ez már hatásosnak bizonyult. Káromkodott egyet, majd fel akart ülni, de lefejelte a hordót. Káromkodott még egyet aztán kimászott.

- Minek kellett felkelteni? Vígan átaludtam volna a kalózokat!

- Ugyan ne fáradj, inkább igyunk egyet.

Ez gyorsan kijózanította, indultunk is a kantinba.

- Hogy-hogy ilyen sokan vannak itt? – kérdeztem meglepve, tele volt a kantin.

- A kapitány hivatott mindenkit ide.

- Sir, itt a nagy lehetőség a büszke halálhoz! – mondta az öreg tengerész.

Nem értettem mit akar jelenteni, amit mond, ezt ő is észrevehette, mivel a fejével, majd a kezével kifele intett.

Kinéztem, csak a kalózhajót láttam, de az már megszokott látvány lett. Aztán felnéztem a szkúner árbocának a tetejére, már nem a fekete zászló volt kint, már vörös volt! Ez azt jelentette, nem ejtenek foglyokat, nincs kegyelem.

Bejött a kapitány, az arcán nem látszottak az elesettség nyomai. Magabiztos és jelentőségteljes arcot vágott. Végignézett mindenkin. Minden ember arcát alaposan végignézte.

- Ma meghalunk, de nem egyedül. – mondta nyugodtan.

Azt még nem mondtam, hogy mivel kereskedtünk. A hajó karibi szigetvilág kolóniáinak szállított és adott el lőport és fegyvert. A fegyvereket és az ágyúlövedékeket az előző szigeten vásárolták fel, de az egész raktér puskaporral volt teli. Nem volt nehéz kitalálni, mit akar a kapitány.

- A tüzérek töltsék meg az ágyúkat vasszegekkel, puskagolyókkal, láncokkal és jó sok zsírral és viasszal, had égjenek. Az összes kézifegyvert kiosztani, akinek nem jut fegyver, annak van a raktérben hasító balta, csáklya és vasvilla. Amint végeztek, vonják be a vitorlákat. Majd mindenki menjen az ágyúfedélközbe.

- Igenis, sir!

Elsőnek az ágyúkat kezdték tölteni. Aztán megkezdték a fegyverek kiosztását, John egy nagy favágóbaltát kapott volna, de elutasította. Ő nagyon jól értett a késdobálás művészetéhez, elkezdett késeket gyűjtögetni. Én egy öreg Bess puskát kaptam. Minden elkészült, bevonták a vitorlákat.

- Kapd el! – mondta az öreg tengerész odadobott nekem egy havanna szivart – Ha már meg kell halnunk, haljunk meg élvezettel.

Számba vettem a szivart és egy ágyúnak a kanócával meggyújtottam. Az íze és az illata leírhatatlan volt, mámorba ejtő.

Aztán megláttuk a szkúnert az ágyúréseken keresztül. Beállt a hajónk mellé. Kartácstüzet akart nyitni, de belátták, hogy felesleges, mivel senki sincs a fedélzeten. Lefele nem tudtak lőni, de mi felfele igen! És ezt a lehetőséget ki is használtuk. Az égő kartács sok embert megölt és a tüzet is el kellett oltani. Míg oltották, mi lőttük őket alulról. Aztán mindenki újratöltött. Majd vártuk a támadást.

Megcsáklyázták a hajónkat. A dobóhorgokkal valósággal összekötözték a két hajót.

- Támadás – kiáltották.

Aztán lépteket lehetett hallani a fedélzeten. Majd hirtelen leszaladt egy párfős csoport a lejárón. Az elsőbe John dobott egy kést, ami végzett is vele, de az utána következő lelőtte Johnt. Azonnal beleeresztetem egypár grain ólmot. Majd aki utána jött rám célzott, de valaki lelőtte.

Majd egy tucat ember rohant le. Tüzet nyitottunk rájuk, de túl sokan voltak. Mielőtt lelőhettek volna mindenkit, a tüzér nekik irányzott egy kisebb ágyút, az kartács végzett velük.

Végignéztem a csapaton, Rajtam és a tüzéren kívül mindenki halott volt, a tüzér halálos sebet kapott. Pár perc és meghal. Felnyitottam a csapóajtót, ami levitt a raktérbe, lemásztam, majd becsuktam magam után. A fegyver tussal beütöttem az egyik lőporos hordó tetejét. Hallottam, hogy megint átjöttek a hajóra, de most már sokkal többen.

- Johnért! – mondtam és beledobtam az égő szivart a lőporba.