Mire jó ez a túlzó magyarkodás? Magyar vagyok, de nekem ez sok.

Hülyén fog hangzani, de rémálmom volt.

Álmomban vitatkoztam a férjemmel, hogy miért vitte el a hátam mögött a gyerekeket Kárpátia koncertre. Egy parkban voltunk, egy várófélében. Félelem ült ki az arcára, maga után húzott, menekültünk, és felháborodott magyarok, mint valami szekta üldöztek. Befutottunk egy templomba, de a papok is az ő embereik voltak. Megkötöztek. Kiszabadultam, egy lány az utamba állt, félrelöktem, de csak nevetett, hogy nem tehetek benne kárt, mert magyar kisbabát vár.

Visszavittek egy óriási terembe, ahová nézőnek betereltek egy csomó Nagymagyarország pólós kisgyereket, hogy végignézzék a kínzásomat.

Na ekkor szólt az ébresztőórám. A víz is kivert. Egész nap ezen rágódtam.

Nem értem a fanatikus magyarkodást. Oké, legyünk rá büszkék, hogy magyarok vagyunk, de miért kell ezt, mint valami elvakult vallást beleverni a gyerekekbe. Mert mostanában ezt látod. Trianonról beszél a 10 éves, meg hogy bosszút kell állni, de közben azt sem tudja, hogy Trianon egy város. Nagymagyarországos pólóban rohangálnak, közben az amerikai kölyköket majmolják. Valahogy ferde ez az egész. Mert mit jelent magyarnak lenni? Ha azt, hogy bosszúért kiáltok, üldözöm a romákat, a homoszexuálisokat, a zsidókat, akkor lehet, hogy nem is akarok annyira magyar lenni.