Miért nincsenek igazi barátaim?

A kérdésem kicsit félrevezető lehet, mert van 2 igazi barátom (aminek természetesen nagyon örülök és nagyon szeretem Őket). De ez bonyolult történet:

Szóval régebben, még gimis koromban elég zárkózott voltam, semmi önbizalmam nem volt, nem mertem ismerkedni az emberekkel. Lett két közeli barátom, mert csak Őket engedtem közel(ebb) magamhoz. Aztán most, 19 évesen másodikos vagyok fősulin és mondhatni teljesen megváltoztam. Nyitott vagyok, mindenkivel barátságos, bárkivel képes vagyok elbeszélgetni. Jártam ezelőtt kineziológushoz, nagyon sokat segített, mondhatni most "jött elő" az igazi személyiségem! Szeretek nagyon emberek között lenni, beszélgetni és attól vagyok a legszomorúbb, ha egy nap nem találkozom ismerősökkel akikkel eldumálgatnánk a suliban.

De itt a baj: Szóval nagyon sok embert ismerek, de mindegyikkel leragadtunk annál a haveri szintnél, ami azt jelenti, hogy a sulin kívül nem találkozunk. Nincs egy baráti társaságom, akikkel néha kimennénk kávézni, vagy elmennék egyet inni. És ez nem tudom miért van. Persze ez a helyzet, hogy ilyen sok ember van körülöttem, nekem eleve új, mint írtam régen nagyon zárkózott és magamba forduló voltam. Arra gondolok, talán (mint minden) ez is csak tanulás kérdése.

Úgy érzem, habár sokkal több ismerősöm van, mint akár 1 éve is, mégis még mindig valahogy kívülálló vagyok.

Elég abszurd tény, hogy lételemem az emberi társaság, személyiségemben mégis nagyon független vagyok. Talán ez érződik rajtam?

Kicsit meg vagyok ijedve, hogy épp most változik az életem, de mit tegyek, egyáltalán normális vagyok? Normális ez?

Kérlek normális válaszokat! Köszönöm!