Apukánál is normális ilyenkor az érzelmi hullámzás, vagy kezdjek el aggódni?

Az oké, hogy velem szórakoznak a hormonok, vagyis nem oké, de ez van. Első harmadban furcsálltam a testszagát, taszított, mostanra ez elmúlt. Nem kívántam egy ideig, de vérzés miatt nem is szabadott együtt lennünk, míg a hematóma fel nem szívódott. Most hol így, hol úgy. Egyszer doromboló kölyök cicaként az ölébe bújnék, ha oda férnék még normálisan persze a csontos kis keskeny csípőjű, fogpiszka combú ölébe (no azért a combja az enyémnél izmosabb és egy hajszállal vastagabb, a csípője kb. mint az enyém terhesség előtt, de ő közel 2m,és ahhoz képest értem 😄, majdnem átfogom a derekát a két kezemmel - mmm, na most rá is éheztem, tessék, tiszta dili vagyok😂), máskor pedig megfolytanám, vagy elsírnám magam, vagy világgá szaladnék tőle, vagy csak pusztán nincs kedvem hozzáérni, hozzá szólni. Igyekszem legalább nem sárkány lenni, de van, hogy a dühömet csak duzzogássá tudom szelídíteni, vagy picit kerülni, míg újra kitisztul a fejem kissé, be ismerem, nehéz most velem, még ha nem is annyira vészesen, mint ahogy ez hangozhat.

Node ő dettó ugyan ilyen! Eleinte örült, majd pánikolt felváltva, amit valahol érthetőnek és bizonyos szintig normálisnak találtam, még ha idegtépő is volt. Mikor még nem szólam neki, hogy fura, taszító lett számomra az alapból semleges, édes-füstös, testes, igazi kreol emberhez illő testszaga (anyai ágról valamilyen mértékben lehet benne egy vonóval, sőt, genetikailag egészen tagadhatatlanul van, mentalitásban semmi), arra gondolt talán megcsalom, vagy egyéb okból hidegültem el tőle, s ezért ő is gyanakvóbb és hidegebb volt velem. Aztán elmondtam, ő is elmondta, és bár nem tudott vele mit kezdeni, talán nyugodtabb lett. Talán, de attól még nyilván némileg frusztrált maradt. Most pedig egyszer bújós, cuki és szeretget, aztán meg éles váltás, és hideg lesz, mint a jég, távolságtartó. Egyszer tervezget, aztán azt mondja ez nem megy neki, befordul, vagy megiszik egy-két sört, kipanaszkodja, és megint minden oké 🤷🏻‍♀️ Néha csak néz rám tágra nyílt barna szemekkel, mintha tőlem várná a választ,hogy képes-e rá, én meg csak simogatnám olyankor, mert szeretném azt mondani, hogy igen, mert bizonyosan, de a hezitálásai annyira összezavarnak engem is.. Egyszer meggyőző, hogy szeret,míg máskor annyira távoli, és félek...

Na meg egyszer le akarja tenni a piát és a cigit, egyszer meg ne mondja meg neki senki mit csináljon, és elvonul haverozni és/vagy kocsmázni - holott senki se tiltotta őt semmitől, és ezek a dacolásai (komolyan azt sem tudom kivel, velem, vagy magával) jobban zavarnak, mint ha (ha nem is minden nap, de heti 1-2x) simán, duzzogás nélkül menne el, és nem viselkedne (legalább ő) úgy, mint egy tinédzser. No meg van, hogy sokszor nem eszik napközben, és mártírkodik, pedig senki nem dugja el előle a kaját, máskor meg kimegy rágyújtani, és egyszercsak meleg kajával állít be mindkettőnknek (hármunknak), és nekiáll zabálni mellettem az ágyban a tévé előtt, és ezt most kiemeltem, de esküszöm, ha a többit nem is, de ezt az éles váltását legtöbbször szóra sem méltatom, úgy megszoktam tőle már. De komolyan, tiszta dilis, legalább annyira, mint én, persze alapból is megérjük a pénzünket, de esküszöm most is vetekszik velem, a hormonális hullámvölgyek közepette.

Másnak is lett a párja vele együtt ilyen szélsőséges és változékony?