Feleségem nem akarja a gyereket. Mit csináljak? Ezért a kérdésért tuti megköveztek. De kérlek se a páromról, se rólam ne fogalmazzatok nagyon negatívan.

Kedves Kérdező!

Először is a Feleséged nagyon szerencsés, hogy támogató és gondoskodó férje van!

Hogy féltek, ő is Te is, az normális teljesen.

A bökkenő az, hogy ő valószínűleg (bocsánat a kifejezésért), de valami miatt "abnormálisan" fél az egésztől. Biztosan szereti a babát, különben nem tartotta volna meg, valami tudat alatti, vagy régi sérelem lehet a dolog mögött, mert a 2 évvel korábbra történő áttervezés normál esetben nem jelenthetne ekkora kiakadást..., főleg, hogy alapvetően már a kezdetektől kezdve tudtátok, hogy egyszer akartok babát.Biztosan azt érzi, hogy valamit elvesztett, hiszen anyává fog válni, már nem az a független nő marad, aki volt, a teste változásokon megy keresztül, nem tudja kezében tartani a gyeplőt, és ugye maximalistáknál (ha jól láttam, ezt írtad, hogy a Felséged eléggé maximalista) ez egy nagy kihívás.

Talán, ha van pszichológus közös ismerősötök, aki egy kávéra leülne vele, oldaná a feszültségét...

Valaki előttem írta a kismama tornát, jógát! Szerintem ez nagyon jó ötlet! Főleg olyan lenne talán érdemes menni, ahol vannak már megszült anyukák is, hogy lássa, baba után is van élet (Nem tudom hol laktok, de pl. a Mom parkban Budapesten ilyen van, és nagyon jó a hangulata!).

Ha esetleg van már anyuka barátnője, velük is érdemes mélyen beszélnie. Vagy ha olyan a kapcsolata vele, akkor a saját anyukájával.

És szerintem Ti kettesben is legyetek nagyon sokat, kapcsolódjatok ki, beszélgessetek, de ne a babáról - itt most ez nagy kihívás lesz Neked is... - hanem emlékekről, érzésekről stb. hátha kibújik a szög a zsákból.

Legyél szorosan mellette, mert azért ha így kezdődik, szülés után félek nagy lesz az esélye a szülés utáni depresszióra is!

Kívánom, hogy minden jól alakuljon Nálatok!

Szerintem ne "erőltess" babás-kismamás programokat, mert csak rosszabb lesz. A pszichológusról meg: mégis, minek? Még soha nem hallottam egy konkrét esetről sem, hogy a pszichológus tudott volna segíteni. A megoldás vagy bennetek van vagy nem. Én nem is szolgálnám ki mindenben, csak azért, mert terhes, mert ez még nagyon vissza fog ütni később.

Inkább azt próbáld bemutatni, hogy egy csomó mindenben nem akadályozza a gyerek, ha nem akarja:

- csináljatok programokat, amiket szeret, ha már megszületett a gyerek, akkor is, akár csak 2-3 órára bízzátok másra, és menjetek el kettesben

- tényleg maradj te otthon a gyerekkel

- ha annyira nem anya-típus, engedd el!

Ajánld fel a babás-programokat, beszélgetéseket, akár szaksegítséget is stb., de ne erőltesd!

A helyedben nem fűznék nagy reményeket, ahhoz, hogy majd a gyerek mozgása, születése pozitívan hat rá, hanem felkészülnék, hogy egyedül nevelem fel. Ha mégis pozitívan változik, örülj! Ha nem, legyél hálás, hogy hajlandó megszülni!

Kedves Kérdező. Megértem a feleségedet.

Amikor az első, tervezett babánk rögtön az első próbálkozáskor megfogant, én is kisebb sokkot kaptam. Úgy éreztem, nem akarom még, nem akarom feladni sem magamat, sem a testemet, sem az eddigi életemet. Mondjuk ennyire durván nem voltam ellene, de kb félidőig nem tudtam elfogadni. Az ultrahangon oda sem néztem a képernyőre, utáltam az egészet. Totál magam alatt voltam. Nem engedtem magamról egyetlenegy fényképet sem készíteni.

Aztán a 9 hónap alatt lassan hozzászoktam. Élveztem hogy csinos maradtam, hogy kicsi a hasam, hogy minden ruhába beleférek, szóval hogy mégsem annyira nagy tragédia egy terhesség. Amikor elkezdett mocorogni a hasamban, azt hiszem, akkortájabn fogadtam el teljesen.

A második babával hasonló érzéseim voltak. A harmadikra, sajnos nem emlékszem, hogyan reagáltam.

Most várjuk a negyediket, és megint van bennem egy kis elutasítás.

de most már biztos vagyok benne, hogy ez a hormonok miatt van, és rövidesen átveszi a helyét a várakozás, az öröm, a kíváncsiság, hogy ő milyen lesz. Hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy megint megváltozik minden, ehhez ezek szerint van akinek több idő kell. És amikor az ember agyában átbillen a libikóka, onnantól már minden sínen van. :)

Drukkolok hogy nálatok is rendeződjenek a dolgok. Akár maguktól, akár egy tapasztalt, többgyerekes baráti családddal vagy egy szimpatkius pszichológussal történt beszélgetés segítségével.