Megtartanátok egy olyan magzatot, amelyik súlyos rendellenességgel fog születni?

Nem.

Van férjem, gyerekeim és nem akarom, hogy a sérült tesó miatt bármelyikük is hátrányba kerüljön.

Nem tartanám meg.

Ha én kerülnék olyan helyzetben, akkor kérném az eutanáziát - ebből kiindulva mást sem kényszerítenék egy emberhez méltatlan életre.

Hogy melyik választás lenne önzés? Szerintem a megtartás, mert ezzel az ember elhárítja magától a másik választás súlyos terhét.

Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy aki megtartaná, az utána tényleg elbírná-e a beteg gyermek ápolásának lelki terhét.

Persze, ez egy "elkapkodott" válasz, ami általánosságban igaz. Nyilván sok tényező ( várható betegség, életminőség, élettartam, anyagi- és egyéb erőforrások amelyek a helyzet kezeléséhez rendelkezésre állnak...)befolyásolhatja. Akár még az is, hogy az én felelősségem-e a várható betegség, vagy nem tehetek róla.

Én nem vagyok fogyatékkal élő, viszont szívbetegen születtem. Életem első 3 éve másról sem szólt, csak a műtétekről, vizsgálatokról, kórházról. Születésem után rögtön műteni kellett és mivel steril környezet kellett a szüleim nem érhettek hozzám, egy monitoron át tudtak nézni.

Normális, önálló életre képes vagyok, nem szorulok segítségre, de a gyermekkoromat nem kívánnám senkinek. Folyamatos kiközösítés, megalázások még pedagógusoktól is. Folyamatosan kevesebbnek éreztem magam, mert az is voltam és úgy is kezeltek. Már abban is kifulladtam, ha fel kellett menni az emeletre. Sokaknak fogalma sincs róla, milyen érzés ez egy ovis gyereknek, aki egyszerűen csak fogócskázni akar, de még azt sem tud. Bármi baj ért, a szüleim mindig azzal jöttek, hogy ha a műtéteket kibírtam akkor nehogy már egy ilyen kis hülyeségen rinyáljak. (Érzéstelenítés nélkül vágtak a lábamba, szedték le a körmöm 7x, de volt mikor szimplán csak beteg voltam és nagyon rosszul éreztem magam, vagy összeestem.) Minden eltörpült a műtétek mellett, amire én nem is emlékszem. Mindig ezzel jöttek, mikor nem én kértem, hogy csinálják meg. A szüleim nem értették, hogy miért nem tudok örülni neki, hogy élek. Mikor apum rákos beteg lett és már a lakásban is alig bírt sétálni akkor megértette, hogy milyen nekem élni. Ép elmével egy olyan testben, ami "selejt". Pedig az én betegségem egyáltalán nem vészes ahhoz képest, mikor pl. valaki örök életére egy 5 éves szintjén marad. Én szerencsés vagyok, mert sikerült megedződnöm és normális életet élnem, de nem tenném ki ennek (vagy még rosszabbnak) a gyerekem, csak hogy a lekiismeretem tiszta maradjon.

"egyáltalán nem vészes ahhoz képest, mikor pl. valaki örök életére egy 5 éves szintjén marad."

Ő még "szerencsés",mert nem fogja fel a dolgot teljes egészében. :-(