Lehet ebből még baba vagy ne is reménykedjek?

(17-es vagyok) Nincs a földön ember, aki megjósolhatná, hogy épp mivel teszel jót: ha hagyod, hogy szervezeted működjön, vagy ha orvoshoz szaladsz. Van, hogy ebből lesz baj, van, hogy abból. Sokan háborognak, hogy a 8. hét előtti vérezgetésre az orvosuk "még csak hormont se írt föl, és hazaküldött a kórházból". Szerintem ez a helyes hozzáállás, főleg, ha némi emberséggel is párosul(na). Ha jól számolom, Nálad is még nagyon korai (6-7 hét?) terhességről van szó; sajnos (vagy a beteg babák szempontjából szerencsére) ilyenkor még borzasztó gyakori, hogy megszakad a várandósság, spontán megoldódik. A koraterhességeknek csak 1/3-a marad meg!!! A többi vagy észrevétlen, vagy bánat és gyász. És az orvostudománytól várjuk, hogy tegyenek valamit, segítsenek, pedig pont azzal segítenének, ha elmondanák, hogy sajnos ez a helyzet, és azzal tudnak segíteni, ha békén hagynak bennünket. Ahogy egy tanárom mondta annó: koraterhességben legnagyobb segítség egy imádkozó nagymama... A többi placebo. De tudom, hogy nagyon nehéz várni, iszonyatos tudni, hogy a gyermek a hasamban halott, és csak várni, mikor távozik fizikailag is. Ez maga a pokol. A kórházi, mindkettőtök számára méltatlan verzió még sokkal rosszabb, csak hát legalább hamar vége. Nekem az angyalkababáim nagyon sokat segítettek; próbálj meg beszélgetni vele, ha tudsz hinni az ilyesmiben. A két hónap kibírható, ha "pótcselekvést" keresel a "semmit sem tehetünk" helyett (hőmérőzés, ovumikroszkóp...) És mondogasd magadnak: "Nincs velünk semmi baj, a babák 2/3-a elmegy ilyen korán, okuk van rá, ez így van rendjén. Nemsokára jön, aki marad is!" Nagyon fontos, hogy ezt a párod is tudja... A férfiak picit másképp működnek: még gyakoribb náluk, hogy saját kudarcként, alkalmatlanságként élik meg az egészet. Nagyon nehéz lehet nekik is. Olyan jó, hogy van erőd segíteni neki ebben!