Abortusz vagy nem abortusz?

Akkor hogy lesztek? Nem éltek együtt, egyikőtöknek sincs bevétele, sem a te szüleid, sem az ő szülei nem támogatnak....

Nagyon nehéz helyzet :-(

Egyébként ha 23 vagy, akkor nem vagy már gyerek.

És én úgy látom, igazából, amit magukból most ki tudnak nézni a szüleid, annyit segítenének - mert 2 hónap albérletet fizetnének. És nem tudom elképzelni anyukádat sem, hogy ne venné kézbe örömmel az unokáját - szóval, lehet, hogy időközben az ő hozzáállásuk is változna - még ha nem is anyagi támogatás tekintetében, hiszen ti lennétek a szülei a Picinek, így elsősorban a ti felelősségetek, hogy gondoskodjatok róla, nem a szüleiteké.

A Párod pedig biztosan talál munkát - szerintem.

És tényleg képtelen lennék elvetetni, én mindig így mondom, hogy "kidobni", hiszen a végén a kis életek ilyenkor a szemetesben kötnek ki...

És tényleg úgy gondolom, hogy már felnőtt(ek) vagy(tok), és - még ha nem is a legideálisabbak is a körülmények - akkor is dönthettek a baba mellett.

Egyébként kicsit azt érzem, hogy a szüleid igazából nem az anyaságtól féltenek, hanem sokkal inkább a Pároddal van bajuk, vagyis azzal, hogy egyelőre nem tudják őt elfogadni...

A hozzáállásuk nem a Babátoknak szól... szerintem...

Akkor most legyen itt példaként az én történetem is:

18 éves múltam (pár nappal!!), amikor kiderült hogy babát várok. Ráadásul az "apuka" fűvel-fával csalt. Mindenáron rá akart venni hogy vetessem el a picit. Azt a lányom miatt soha nem írom le és nem mondom ki, hogy az "apja" akkor mikkel fenyegetőzött hogy mit is csinál velem és a hasammal (!) ha nem teszek eleget a kérésének.

Én persze napokat sírtam át, kilátástalannak éreztem a helyzetem. Suliba jártam, jövedelmem semmi. Azt is tudtam hogy a szüleim írtóra megharagszanak ha ez kiderül.

Viszont: megráztam magam, és elhatároztam ha törik-ha szakad, az ÉN gyerekemet senki és semmi nem fogja bántani, és tőlem aztán soha nem veszi el senki. Még ott, akkor a pocakomat simogatva, megígértem a babámnak hogy vigyázni fogok rá míg csak élek...

Aztán teltek a napok/hetek és kénytelen voltam a szüleim elé állni és bevallani. Persze a várt hatás nem maradt el. Őrjöngés, kiabálás. Hogy elcseszem az életem stb. Édesapám tajtékozva kiabálta hogy azzal ugye tisztában vagyok hogy most 3 felé szakítottam a családot. (anya-apa- én) Mindenki megy a maga útján stb.

Később anyukám persze bejött a szobámba és átölelve mondta hogy rá mindenben számíthatok.

Ezután felhívta anyósomékat és elmondta nekik a hírt. Apósom nagyon örült, azonnal az esküvőt kezdte tervezni!!!! Úgy, hogy nem is tudták a fia miket művelt velem előtte és miket vágott a fejemhez!

Másnap este mikor elmentünk hozzájuk hogy megbeszéljük a hogyan továbbot, após már kész meghívólistával várt minket, közel 200 fős esküvő, részletek, kaja, pia stb. Hozzáteszem anyagilag nagyon el van eresztve az öreg, de mi sem voltunk rossz helyzetben.

Én köpni-nyelni nem tudtam. Tartottam is az ősöktől, mégiscsak nagy tekintélyük volt stb. "apuka" szintúgy, ha az apja közelében volt úgy viselkedett mint egy nyuszi, meg se mukkant, csak behúzta fülét-farkát. Én ellenkezni nem mertem. Csak egy szösszenetnyire motyogtam ki halkan hogy nem kell esküvő, mire após felhördült, hogy de itt aztán lesz esküvő, nem is akármilyen. Az ő unokájának családba kell megszületnie és pont.

Na kussoltam is.

Úgy lett megszervezve a saját esküvőm, hogy nekem abba semmi beleszólásom nem lehetett. Ja de bocsánat: azért a ruhámat kiválaszthattam.

Na mindegy ugrok egy nagyot:

Lényeg a lényeg: 24 hetesen bekerültem a kórházba, mert a szervezetem a baba ellen dolgozott. Naphosszat imádkoztam és sírtam mert nagyon féltettem a picikémet. Egyszer egy nővér azt is mondta hogy ez a gyerek sosem lesz szellemileg ép, amennyi gyógyszert kapok én biztos mind ártalmas rá nézve... Akkor sírva futottam a dokimhoz, elzokogtam neki amit hallottam. Nem tudom mit mondott a nővérnek, de az többé rám se mert nézni, nemhogy hozzám szólni.

Aztán 29 hetesen azonnal meg kellett császározniuk, mert mind a ketten nagy veszélybe kerültünk. Azt mondták 10% az esélye a babámnak a túlélésre... Képzelheted mit éltem át.

És amikor ébredeztem az altatásból, rengeteg orvos állt körülöttem, mind azért voltak ott hogy gratuláljanak az ÉN erős, egészséges 1010 g-os pici lányomhoz. Egyedül vette a levegőt, nem szorult lélegeztetésre. Egyáltalán semmi baja. Annyi hogy nőnie kell, de azt majd az inkubátorban behozza. IGAZI CSODABABA!

Az orvosok azt mondták hogy eddigi praxisuk során ilyent még nem láttak, hogy egy ilyen picuri baba ennyire küzdjön az életért.

Ott azonnal sírva fakadtam. És csak zokogtam és zokogtam, nem győztem köszönetet mondani.

A legnagyszerűbb érzés anyának lenni!

Soha nem tudtam volna elvetetni, és aki ezt megteszi, soha nem tudja meg hogy mit is veszített valójában.

2 hónap kellett mire haza tudtunk menni a kórházból, ennyi idő alatt hozta be a megfelelő súlyt. Apukám a tériszonyát leküzdve ( mert ugye a koraosztáyon lévő gyerekeket a hozzátartozók csak ablakon keresztül nézhetik, kivétel az anya) minden nap feljött az emeletre és ott gyönyörködött benne.

Mindenki alig várta hogy hazaérjünk.

Ma már lassan 12 éves a nagylányom.:-)

A család szeme fénye. A papa és a mama kedvence. Nincs olyan kérése amit ők ne teljesítenének neki.

Ma sem tudnék másként dönteni. Anyának lenni csodálatos érzés, egy valódi kiváltság.

Önálló lakásom van, önálló életem. Gyerek mellett tanultam és dolgoztam hogy neki mindent meg tudjak adni. Elváltunk amikor a lányunk 3 éves lett, tovább nem bírtuk együtt. Apuka azóta sem látogatja és nem érdeklődik felőle. A lányomat már nem is érdekli. Az élettársamat tartja apukájának, hisz ő sajátjaként szereti. Apósomékat viszont kenyérre tudja kenni, minden hétvégén ott van náluk.

Most ismét várandós vagyok. Ez az érzés semmihez sem hasonlítható. Ahogy hallod a pici szívének dobogását az uh-on, vagy érzed a mozgását, egyszerűen csodálatos.

Ui::

Annak idején az osztályomból 2-en lettünk egyszerre terhesek. Én megtartottam, a másik lány elvetette és utána hatalmasat bulizott hogy megünnepelje.

Épp a minap futottam vele össze. Egy besavanyodott, megkeseredett nőt láttam benne, akinek nem sok szép van az életében, de lehet csak elgondolkodott a lányomon hogy most neki is épp ekkora lehetne... Én pedig pont az ellentéte vagyok, egy fiatalos, határtalanul boldog kiskamasz és egy pocaklakó ANYUKÁJA!