Bevállalnál egyedül egy babát?

Az én sztorim elég zavaros. Mi amint összejöttünk jött a babó is. Ez a babó itt hagyott minket. Most újra kismami lettem, mert akartuk a babát. Mielőtt kiderült volna, hogy kismama vagyok, előző este volt egy nagy cirkusz. MÁsnap kiderült, hogy babánk lesz. Még csak 6+2 vagyok, de azóta sokat beszélgettünk a különköltözésről. És azt is mondta, hogy csak kényszerből van velem. Én a babát nem tudnám elvetetni, de azt nem szeretném, hogy baba mellett állandóan balhézzunk, akkor inkább külön. A babónak joga lenne az apjához, még akkor is, ha szétmennénk... Nem tudom, nehéz, de a legjobb együtt lenne végigcsinálni! A napokban kell majd mennem orvoshoz és azt mondta a párom eljön a munkából és elkísér... Szerintem ez haladás. Remélem minden rendben lesz! A kérdésre visszatérve a válasz: IGEN, megcsinálnám egyedül is !

23évesen is

Nekem a szomszédom megcsinálta egyedül bár ő már 40 éves de igen egyedül neveli a kicsit és mindent megold..le a kalappal azok előtt akik végigcsinálják.

Hiszen hiába szülünk házasságba vagy párkapcsolatba ha mondjuk meghalt a párunk akkor is egyedül maradunk..Ez bármikor bekövetkezhet

Én bevállaltam!A gyerek az Én nevemen van,imádom sose csinálnám vissza!19 voltam,most már 13 éves nagy fiú!

A viszonyunk nagyon jó,mivel mi ketten voltunk egy "pár" mindig,(vagyunk is),mindent értékel,látta a küzdelmeimet a mindennapokban!

Mindig van valahogy,de amikor csimpaszkodik a nyakadba és úgy puszil,az mindenre vigasz!

:)

Én is apa nélkül nőttem fel,a szüleim 5 éves koromban váltak el.

Nekem van egy 3 hónapos kislányom és egy édes párom is hozzá,szóval tökéletes minden.

De ha olyan helyzet lett volna,hogy apa nincs a baba mellé,én megtartottam volna!

Mert nekem az a véleményem,hogy egy férfi bármikor elhagyhat,de a gyermeked örökké a tiéd,ő mindig ott lesz neked,mindig szeretni fog téged!

És persze egy életen át tartó felelősség!!!

De szerintem megéri!Egyedül is!

A legcsodálatosabb dolog életet adni és szeretni őt,vigyázni rá!

25 vagyok

nem, nincs meg hozzá az erkölcsi nagyságom.

Azért mondom ezt, mert 22 évesen mentem férjhez. Mióta a nagybetűs Életben vagyok, nem vagyok egyedül, mindent ketten, a férjemmel közösen csinálunk/csináltunk. Nem tudom, hogy milyen lehet az élet egyedül és nem vagyok róla meggyőződve, hogy el tudnám tartani mindkettőnket, ha a babával ketten lennénk. Nem vagyok karrierista típus, inkább amolyan minden sikeres férfi mögött áll egy asszony-típusnak mondanám magam. Ha nem lenne férjem, nem lenne házam, nem lenne semmim. Szóval ha nem lenne a férjem az életemben, nem lenne elég lelki erőm ehhez.

Persze más a helyzet, ha most hirtelen maradnánk egyedül a kisfiammal, aki 18 hós és várandós is vagyok.

Sajnálom, de nekem a válasz erre a kérdésre nem egyértelműen fekete vagy fehér, jobban nem tudom megfogalmazni, amit gondolok.

Akinek már felnőtt a gyereke, annak már csak emlék a sok küzdelem, ő könnyebben válaszol igennel.

Aki még csak állapotos, és el sem tudja képzelni, hogy mi vár rá, szintén elég bátor egy igen válaszhoz.

ÁM, akinek éppen most van/nak babakorban a gyereke/i, és küzd a mindennapok feladataival, és felelősségével, hát, mi inkább nem-mel válaszolunk, mert tudjuk miről szól valójában a kérdés.

Ha megoldható (bárhogy), akkor gyereket CSAK társsal együtt!!!