Van itt olyan kismama, akinek a férje nem otthonról dolgozik, és egyedül van egész nap ebben a helyzetben a totyogojaval? Hogy bírja? Nem féltek?

Meg amúgy is ez a réteg ki van téve a szociális izolációnak, depressziónak, annak, hogy feleslegesnek érzi magàt.

Az a pár szociális kontakt, ami még pluszban elveszett, talán nem tűnik soknak (édesanyám, 1-2 kisgyerekes anyuka, foglalkozásvezető), de én pl veszèlyeztetett terhes voltam, illetve problémás a gyerekem, és messze is lakunk mindentől, plusz relatíve nehéz háztartást vezetek, orthonról végzett kieg. munka mellett; tehát már másfèl éve alig van emberi kapcsolatom, járművön se ültem sokszor hónapokon át.

Ráadásul kisterhesen, állandó rosszullétekkel küzdve egész nap pl a lèpcsőn rohangászni egy totyogó után, vagy harcolni vele egy pelusozásért, nem éppen könnyű.

Ezért a kérdésnek van létjogosultsága szerintem. Hogy mért válaszol rá, aki nek érintett, és mért így, azt nem tudom.

14. Már bocs, de akkor tegyèl fel egy ilyen kérdést, ahol ilyen emberekként empatizáltok egymással.

Nekem pl még az is gondom, hogy nem jön a baby sitter, aki eddig azalatt vigyázott rá, amíg a munkàmat végzem, plusz még 2+1nagyszülőre is bevásárolunk, az egyikre főzünk is, a másikoknak 2 óra autózással tudom eljuttatni a cuccokat (de amúgy nem gáz ez se, nem is kell gyakran, csak a kommented bosszantott fel).