Létezik ebben a helyzetben olyan hogy jó döntés?

21 vagyok, 1 évem van még vissza a suliból. Nem mondom hogy rossz körülmények között élünk, de amink van azt is a szüleimnek köszönhető. Pár éve meghalt apum, anyu külföldre ment dolgozni, sosincs itthon. Nem érzem úgy hogy így be tudnék vállalni egy gyereket. Tudom hogy nem egy pár évre szól ez a gyerekvállalás hanem egy életre és ezért sem érzem magam készen erre.

Látok fiatal "anyukákat", akik megszülték a gyereket és szenvednek, hogy nincs pénzük, nem is érettek erre a feladatra, van amelyiket valamelyik hozzátartozója neveli és úgy gondolom hogy nem szeretnék én is erre vagy hasonló sorsra jutni (bár én nem is tudnám másra bízni addig sem amíg suliban vagyok mert kb totál egyedül vagyok, a párom meg dolgozik).

Van bennem egy bizonyos szégyenérzet, hogy ebbe a helyzetbe kerültem és úgy gondolom, hogy ha én "elítélem" a fiatalon szülő lányokat (tizenévesen szülnek) akkor jogosan gondolom hogy rám is hasonlóan néznének. Nem sok támogatásra számíthatok. Ha megszülném a gyereket nem lenne visszaút.. az abortusszal meg valamennyire "semmissé lehet tenni" ezt.. igen szeretném ha ez nem (most) történt volna meg. Nem vagyok egy anya típus, nem érzem magam érettnek a feladatra, bánom hogy így alakult és legszívesebben meg nem történtté tenném az egészet de ugye nem lehet. Nem vagyok érzéketlen, tudom, hogy ez egy élet (most már sikerült felfogjam) de úgy érzem hogy ezt muszáj...

Bár olvasgattam a neten és tegnap előtt arra jutottam hogy inkább legyen előbb, minthogy valamit elszúrjanak az "abortuszgyárban" a műtét közben és később egyáltalán ne lehessen gyerekem.. aztán győzött a szégyenérzet.. Nem arról van szó, hogy "jajj mit szólnának az emberek!?" hanem az hogy tudatában lennék, hogy ennek nem most van itt az ideje.. és akinek van egy kis esze az később vállal gyereket..tudatosan.. amikor már biztos hátteret tud nyújtani.

Anyám azt mondja, hogy ebben a korban már nem szégyen és hogy tartsam meg (csak azért mondja, mert neki alapból nem lehetett gyereke, engem is örökbe fogadtak).

A párom sem érzi magát készen erre a dologra, persze sokan mondják hogy majd akkor amikor a kezében tartja akkor máshogy fogja gondolni.. igen biztos, de ha most elvetetjük akkor még "előttünk az élet", már nem mintha gyerekvállalás után nem lenne az embernek élete (csak korlátozva....). Egyik nap az anyósjelöltnek feldobta a témát a párom hogy mit szólna egy unokához (ez lenne a hatodik unokája) és saját magához képest egész jól reagált rá. Mosolygott és egy "Nem mondod?!" szaladt ki a száján..aztán gondolkodott és mondta, hogy csak akkor legyen ha el tudjuk tartani, ha felneveljük, mert ő nem fogja, meg hogy én depressziós vagyok, lehet megölném (ezt az utolsót nem tudom honnan szedte vagy hogy értette mert nem depressziós vagyok hanem pánikbeteg és még nem öltem meg senkit úgyhogy érdekes), aztán végül annyit mondott neki a párom hogy jó igazából csak szívatta.. majd otthagyta, de még hallotta hogy az anyósjelölt mondja a kolléganőjének hogy "nézd már így kell megtudjam hogy unokám lesz". Aznap vett a párom egy autót és az anyja, mondta, hogy hátra még befér egy gyerekülés is....

Elég rossz hogy úgymond "tudja" az anyja ezt a dolgot, mert szerintem ez olyan mintha azzal szívatta volna hogy meghalt valaki..Na de nem ez a lényeg..

Sok félelmem van...ha kívülállóként nézném a dolgot akkor egyértelmű lenne hogy igen el kell vetetni.. Sok videót néztem és nagyon morbidnak tartom.. én komolyan mondom nem tudnék ártani senkinek, ezért az elején próbáltam úgy tekinteni rá mint sokan mások, hogy "egy sejtcsomó" és remélem hogy csak én reagálom túl....És tudom hogy nagyon sok embernek nem lehet gyereke akármennyire akarja, aki meg nem akarja az meg csak úgy eldobja magától és hogy ez igazságtalan meg minden...........

Úgy érzem hogy mindennel tisztába vagyok..minden szemszögből megvizsgáltam a helyzetet, de azért kíváncsi lennék a véleményekre.