Hogyan éli az életét aki abortuszra volt kényszerítve?

Kérdező, egyfelől akkor rövid távon ne számíts tényleg túl sok jóra, az abortusz okozta meg a nyugtató okozta hangulat-labilítás szépen összeszorozza egymást. Ez sajnos természetes, KI KELL BÍRNI, ennyi. Ha nem voltál tényleg függő a nyugtatótól, akkor ezen néhány hónap alatt simán túl leszel.

(tényleg függő meg ne próbálja abbahagyni a nyugtatót szakmai segítség nélkül, mert abba simán bele lehet halni, pl. a súlyos benzodiazepin-függők (Xanax, Rivotril, Seduxen és tsai) házi barkács-elvonásának 4-6% a halálozása szakirodalmi adatok szerint, a halál oka pedig epilepsziás státusz. De mondom, ez a súlyos függők esete)

Szülésznőnek lenni meg egy szép hivatás, és szerintem JÓL bírnád. A mentőstiszt nem tudom, meddig marad még külön szakma, ma már egyre inkább orvosok vonulnak a mentőkkel, één meg amíg az EÜ-ben dolgoztam, aneszt-intenzíves ápoló voltam... szóval amikor meghal a kezed között a 14 éves öngyilkos, aki nem merte bevallani a felvételihez számító 8. félévi bizonyítványát a kedves "rendpárti-értékelvű-teljesítményelvű-konzervatív-tekintélyelvű" szüleinek, és permetszert ivott, háááát... kb 1000x megterhelőbb, mint egy abortusz, azt kell mondanom. Nem véletlenül vetek meg és gyűlölök zsigerből mindenféle ilyen attitűdöt...

Szóval nem csak az én apám ilyen elcs*szett.. 9 éves koromig bírta, aztán lelépett, de őszintén nem sajnálom őt és még így is nagyon boldog és hálás vagyok amiért élhetek. Lehet apám az áldozat sokak szerint, amiért szegény belekényszerült egy olyan szituba, amit igazából nem akart, de ő csinált meg és nagyon sajnálom, hogy lemaradt az életem főbb szakaszairól, pedig nem voltam kellemetlen gyerek és nagyon sok okot adtam, amiért büszke lehetett volna rám.

Nem csak egy oldalról kellene nézni a történetet... MINDENKINEK nem az lett volna jó, ha engem pl. 'elvetetnek', én akkor nem élnék és akkor ennek nem lennék tudatában, de most már tudom, hogy értékes ember vagyok és megérte anyumnak az áldozat, hogy tulajdonképpen egyedül felnevelt engem és egy napon apám is bánni fogja, amiért teherként nézett rám. Ezt tudom.

Nézd #52, legyen neked a te hited szerint. És hát ja, nem csak egy oldalról kell nézni a történetet, nézhetem az exem oldaláról is, aki miután lelépett a gyerekekkel, próbálkozott új párkapcsolattal, mittudomén (nem volt erre annyi rálátásom) majd egy idő után öngyilkos lett, hisz többé már senki sem volt, aki pufferezze a tettei következményeit. Nézhetem a gyerekek oldaláról is, akik miután eleve olyan körülmények között születtek, hogy nem volt erős családi kötelék az apjukkal, feszültségben nőttek fel, még erőszakkal el is választott az apjuktól az anyjuk, majd az anyjuk halálával ott maradtak totál árván.

Na, milyen oldalt szeretnél még? Az abortusz melletti döntés esetén lett volna 1 elvetélt magzat, így meg lett egy halott és 3 tönkretett élet, ez a mérleg 2 oldala. De lökd csak nyugodtan tovább a mindenféle a témával kapcsolatos élettapasztalatot nélkülöző érzelmi alapú magzatvédős szöveget... jogod van hozzá neked is.

Nem tudom, Kérdező, melyik volt a te kérdésed a terhességeddel kapcsolatban anno, úgyhogy nem tudom, hogy én ott mit mondtam vagy nem mondtam. De nekem úgy tűnik, abból amit leírtál, hogy akárhogy is döntöttél, az nem volt sem elhamarkodott, se felelőtlen. (téves, az lehetett, de az ember sajnos nem tévedhetetlen)

Tudod, azért nem borzadtam el, mert már ismertem a történetedet, 66%-os fórumozó.

Minden bántás nélkül, minden bizonnyal továbbra is ismerethiányosan, már ami a történetedet illeti mondom, hogy elég sokszor olvasva ezt a tragikus történetet és a hozzá fűzött magyarázatokat is azt tapasztaltam, hogy a kiváltó okok részletes felsorolása mellett (párod, párod nőgyógyásza, mögötted álló háttér, általad öröklött genetikai kitettség, anyagiak stb.) mellől egyvalaki konzekvensen hiányzott a sorból: SOHA nem írtál arról, te miben, mikor, miért, és mennyiben hibáztál. Hogy te mit rontottál el.

Ha elment a párod, biztos nem véletlenül tette. Ha öngyilkos lett, azt sem. De hogy miért maradtak a gyerekeid totál árván, ahogy mondod, azt én nem értem.

Ha egyszer valaki "véletlenül" várandós lesz, azt megértem. De hogy a szülést követően szinte azonnal újra, azt már nem. Hogy egy szoptatott csecsemőnek az anyja mellett van a helye, az világos, de hogy miért nem boldogultál egy 5 hónapossal, az már nem az. Mellesleg ő nem EGY 5 hónapos csecsemő volt, hanem A te saját gyereked. Két gyerek pici korkülönbséggel valóban emberpróbáló lehet - én ezt egy percig nem vitatom - , de hogy miért nem sikerült venni ezt az akadályt, nem tudom. És hogy miért nem volt szoros a családi kötelék apa és gyermekei között, illetve, hogy miért nem félárván maradtak, azt elképzelni nem bírom.

Mondtam már, nekem is elváltak a szüleim, édesanyám nevelt bennünket tovább, de ettől még nem iktatódott ki az életemből az édesapám.

Te azt írtad az imént a kérdezőnek, hogy a PAS-t és a gyógyszerek hatásszorzatát KI KELL BÍRNI.

Én is ugyanezt mondom: neked is KI KELLETT VOLNA BÍRNI.

És szerintem végtelenül önző és helytelen úton jársz, ha konzekvenciák levonása helyett állandóan retrospektíve vádaskodsz, és a szenvedéseid sebeit szegény Lázárként mutogatva feljogosítva érzed magadat, hogy ártatlan embriók életének a kioltása mellett kardoskodjál.

Szerinted, ha a második gyermekedet a kívánságodra elveteti a feleséged, akkor biztos, hogy a magzaton kívül mindenki fizikai-lelki sértetlen túlélője lett volna a történetnek? Ki állíthatja biztosan, hogy a fájdalom éppen nem ugyanerre a döntésre késztette volna?

#54, mivel a saját példámat azért meséltem el itt a Kérdezőnek, hogy lássa, mi történhet, ha egy másik fajta döntés születik, ezért azután válaszolni is csak arra válaszolnék, ami legalább valamennyire köthető a kérdéshez... (tudod, ha van egyéb, privátban nyugodtan:))

"SOHA nem írtál arról, te miben, mikor, miért, és mennyiben hibáztál. Hogy te mit rontottál el." - ez ugye t nem igaz, máskor sem meg most sem, max számodra nem tetsző az, amit erre írtam, lásd a #49-es hozzászólás utolsó bekezdése. Igen, én abban hibáztam, hogy hiába ismertem magam, nem szakítottam még időben, amikor még nem mentek rá mindkettőnk idegei a helyzetre. Ez zömmel az én hibám, még ha jó szándék is motivált benne, mea maxima culpa.

"Hogy egy szoptatott csecsemőnek az anyja mellett van a helye, az világos, de hogy miért nem boldogultál egy 5 hónapossal, az már nem az."- már nem azért, de véleményed szerint az ember 5 hónaposan MIT eszik??? (azt mondtad, vannak gyerekeid... na jó, ez spec Robébi A-t evett, mert az anyatej kórházba vonult...) Másfelől meg nyílik a bicska, amikor egyfelől azt olvasom itt nőktől nyakra-főre, hogy miért nem akarják odaadni láthatásra a gyereket 2-3 éves(!) korban, mert az apa ígymegúgy nem tud, képtelen, most meg lám, azt olvasom, hogy miért ne bírna egy apa egyedül egy 5 hónapossal... ahogy a nők pillanatnyi érdeke kívánja, ugye??? Szóval ja, én kifogástalanul bírok, bírtam is egy 5 hónapossal hetekig, sőt egy koraszülöttel is bírok, 900 grammmos is volt mára kezeim között, nem is írtam sehol mást... ahogy más férfiak is... remélhetőleg ezt olvassák az anyatigris-félék is, és nem nyílik több "hogy akadályozzam meg, hogy az apja elvigye láthatásra a 2 éves gyerekemet" kérdés...

"És hogy miért nem volt szoros a családi kötelék apa és gyermekei között, illetve, hogy miért nem félárván maradtak, azt elképzelni nem bírom." - látod, ez a baj általában az eszmék vonalas híveivel, így a magzatvédőkkel is, hogy voltaképp el sem tudják képzelni, hogy mit érez az a másik ember, mi okoz gondot annak a másik embernek, de azért nyomják, erőltetik a sablon-"megoldásaikat", hogy "ez a rossz, az meg a jó"...

"Én is ugyanezt mondom: neked is KI KELLETT VOLNA BÍRNI."

Mit? Meddig? Mi, mitől és mikor lett volna jobb, ami 4-5 évig folyamatosan csak rosszabb lett? Tudod, a Kérdező által említett dolgok (mind az abortusz, mind a párja betegsége, ami miatta nyugtatót szedte) befejezett történetek, amelyektől egyre messzebb kerül az idővel, tehát okkal feltételezhető, hogy az idő segít rajta. Na, ehhez képest meg egy rád kényszerített gyerekvállalás esetén - ami NEM BEFEJEZETT történet - a múló idő csak újabb és újabb problémákat és elvárásokat vet fel, feszültségeket teremt, a dolog nem a megnyugvás, hanem az egyre nagyobb feszültség irányába halad, a spirál fordítva forog. És igen, újólag az én hibám, hogy ezt nem ismertem fel időben kellő súllyal, és ha másként nem megy, legalább térben nem ragaszkodtam a kellő távolsághoz. Ez van.

Ha a lottó 5-ösöm lenne ilyen biztos, mint amennyire a válaszod mondanivalója volt az számomra, milliomos lennék...

Hogy mi mindent ehet egy 5 hónapos csecsemő, ha nincs anyatej: javaslom, menj fel ezen az oldalon, a gyermekvállalás, nevelés - szoptatás - tápszeres táplálás rovatra és mindjárt megtudod. Sajnos nagyon sok anyuka nem tud még 5 hónapig sem szoptatni, ha megfeszül, akkor sem. Van más megoldás erre a problémára, bár a tápszer természetesen messze nem ideális tápláléka egy babának. De tápláléka.

A mondanivalód lényege kb. az, hogy arra figyelmezteted a kérdezőt, hogy reális az, hogy egy apa a nem tervezetten érkezett gyermekét nem tudja/akarja szeretni. Én meg azt mondom: ez tökéletesen irreális. Nem szeretek a többséggel előhozakodni, mert sokszor a többségi vélemény is helytelen/vállalhatatlan..., szóval önmagában nem bizonyíték semmire, most azonban mégis megteszem: ha 10 embert megkérdeznél az utcán, tudná-e szeretni a nem előre elgondolt gyermekét, 9,99 azt mondaná, hogy igen.

Úgy elképzelem a mosolygó, öledbe vágyó kislányt/kisfiút, akinek kezdetleges szótárában az "apa" szó biztosan szerepelt, aki a szemed láttára vált hanyatt fekvő bömbölőgépből mosolygó totyogóvá és te azon gondolkoztál: "Le kéne innen lépni". És akkor már ott volt, vagy közeledett a kicsi is, aki valószínűleg szintén semmit nem mozdított meg benned.

És ott volt benned a gondolat: kudarcod eleven, naponta látott bizonyítéka, akiről azt gondoltad: nem akartalak, nem szeretlek, arra akartam rávenni anyádat, hogy kapartasson ki a méhéből, mert úgy nekem sokkal, de sokkal jobb lett volna. Mert így miattad mentünk külön, miattad siklott ki az életem, kerültem pszichiátriára, ezért őszintén sajnálom, hogy vagy nekem...

Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy ez így nem reális alternatíva. Ne rémisztgesd a kérdezőt és senki mást se, mert az emberek túlnyomó többsége előbbre helyezi a saját gyerekét magánál - még akkor is, ha nem volt benne az a gyermek az előzetes családi elképzelésekben. És ez így normális. Nem azért, mert a t. magzatvédők ezt mondják, hanem mert egyszerűen így van. Ha tetszik evolúciós okokból is így van, nem csupán lelkiekből.

Amikor a feleséged elhagyott téged a gyerekekkel, a kicsik már nem is voltak olyan kicsik, a nehezét már átvészeltétek. A legtöbb szülő ilyenkor már gondtalanul és önfeledten élvezi a kisgyerekes kort. Biztos, hogy az lett volna a megoldás, hogy utcára teszed őket?

A szüleim példája egy dologra feltétlenül megtanított az emberi kapcsolatokat illetően: ha valami jól működik, vagy éppen tönkremegy, az sohasem csak egy ember közreműködésén múlik, hanem mind a két fél kell hozzá.

Privátot meg nem küldök, mert ott nincs meg a közösségi kontroll - nem stiláris, hanem elemekre gondolok -, és ha megint előjön a dorombolós kiscica, meg a macskafóbiás gazdi a szülő-gyermek kapcsolat analógiájaként, mint a múltkor, akkor én megint nem alszom napokig. Ehhez pedig fizikailag is, meg lelkileg is túl fáradt vagyok. Bocs.

"javaslom, menj fel ezen az oldalon, a gyermekvállalás, nevelés - szoptatás - tápszeres táplálás rovatra és mindjárt megtudod." - igen, ez huszonév elteltével nyilván nagyon hasznos információ lenne:))) ÍEgyébként köszi, de én döntöttem el anno, hogy mit egyen anyatej helyett, pedig gondolj bele, akkor még GYK sem volt, sőt, publikus internet se, a világon sehol.

" reális az, hogy egy apa a nem tervezetten érkezett gyermekét nem tudja/akarja szeretni. Én meg azt mondom: ez tökéletesen irreális." - nézd, ha gondolod mond ezt... aki a valóságra kíváncsi, az meg megnézi a válási statisztikákat, megnézi, hogy hány kisgyereket egyedül nevelő nőt ismer a tágabb környezetében, megnézi, hogy milyen kérdések születnek nyilvános fórumokon, stb... nem feltétlen kell ám rám hallgatni... (meg rád se:))

Ma reggel pl ide írtam:

http://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__egyeb-ker..

... friss meleg...

Szóval Kérdezőnek, és a hasonló helyzetbe kerülő pároknak bőven van honnan informálódni ma már a valós helyzetről...

"Úgy elképzelem a mosolygó, öledbe vágyó kislányt/kisfiút, akinek kezdetleges szótárában az "apa" szó biztosan szerepelt, " - SAJNOS igen. Életem egyik jelentős csalódása volt, hogy bár én cseszettül utálom ezt a szót, mindig is a rendpárti-tekintélyelvű ótvart juttatja eszembe, és minden vágyam az volt, hogy ha lesz valaha gyerekem, az becenéven vagy keresztnéven szólítson, a "drága" szüleim ebben IS keresztbe tettek, ahogy sok másban is, "mert ők jobban tudják" - utána már képtelen voltam leszoktatni erről őket... de ez csak egy egyéni szocprobléma, "kis szines", nem kapcsolódik ehhez a kérdéshez sehogy.

"Ne rémisztgesd a kérdezőt és senki mást se, mert az emberek túlnyomó többsége előbbre helyezi a saját gyerekét magánál" - nézd, a rémisztgetés az a t. magzatvédők kenyere, a némasikolyocskákkal, abortionno.org- os spammokkal, és társaival. Én leírok valamit, és Kérdezőnek - meg bárki másnak - módja van tájékozódni az előbb már felsorolt módon, hogy az állításaim mennyire koherensek korunk valóságával. A lelki terror rész megmarad a t. gyilkosozóknak...

"Biztos, hogy az lett volna a megoldás, hogy utcára teszed őket?" - Biztos, az csak a halál meg a rendőr, de huszonév alatt sem jutott eszembe más megoldás, legalábbis abban a spektrumban, hogy nekem is marad életem, és nem járok sokkal rosszabbul sok év agonizálással, mint ha felkötöttem volna magam... de pl. valószínüleg ez is egy megoldás lett volna, igaz, rosszabb az általam jelzettnél... van itt olyan kérdés, ahova az van leírva valamelyik reakcióba, hogy az illető párja megtudta, hogy terhes a nő, és ragaszkodik a megtartáshoz, és erre felkötötte magát... végül is... valaki majd biztosan megírja egyszer a Huszonnyolc év "Erőszakos, rút kisded voltam én, ikreket nemző apácska, gyilkosod" verzióját is...

"mert ott nincs meg a közösségi kontroll - nem stiláris, hanem elemekre gondolok" - nézd, a valós helyzet az (abba kellene fejezni az álomvilágban élést, azt gondolom) hogy a hajadra kenheted a közösségi kontrollt ebben a témában, az én jól átgondolt önmérsékletemre sokkal inkább alapozhatsz.

Ugye ilyen kérdés fut a közösségben (olvasd végig, én is reagáltam benne:))

http://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__szulo-gye..

viszont én türtőztettem magam, és NEM reagáltam le csípőből de szigorú tényekkel itt a kedves #43-as "Állatbarát vagyok, de soha nem jutna eszembe..." kezdetű szösszenetét.

Szerintem nézz szembe végre a valósággal, légyszilégyszilégyszi:)

Én szembenézek a valósággal, szerintem te ágálsz ellene folyamatosan. Ahogy olvaslak megint, az jut eszembe, neked egy hippi-kolóniában lenne a helyed, ahol minden ellen lázadhatnál, ami konvencionális, kollektív, értékelvű és nyárspolgári. Ott akár még a gravitációt is tagadhatnád.

A kis színesre utalva pedig engedj meg nekem egy megjegyzést: az egyes szülő - kettes szülő terminológiáját egyenesen neked találták ki. Tudod, M. Bálint ezt kívánta volna az óvodai nevelésben bevezetni, hogy ne kényszerítsék a szegény gyerekeket olyan társadalmi nonszensz elviselésére, hogy anyának meg apának szólítsa a szüleit, mert ezzel nemi értelemben is különbséget tett volna közöttük, ami által idejekorán, 3-4-5 éves korban nemi identitást fejlesztett volna magának. Ennek az agymenésnek a szellemében leszedették volna a kisautókat és a játékbabákat a polcokról, hogy aztán - gondolom - gumi-nőimitátorokkal helyettesítsék ezeket a játékokat.... Na, a kormányváltás szerencsére közbeszólt.

Úgy vizualizálom megint az egykori óvodai jelenetet, amikor mentél a gyerekekért délután, és ők mondjuk például úgy köszöntöttek volna: "Szia, Tomi!" és nem úgy, hogy: "Szia apa!" Hogy mit lehet ezen a szón olyan "cseszettül" gyűlölni, azt szerintem csak te tudod. Még jó, hogy a szülők közbeszóltak...

Aki pedig - ahogy írod - felköti magát, mert a párja gyereket vár és őt meg is szüli, már ne is haragudj, de orvosi eset. Talán gyógyítható. Fikarcnyi részvétet, szánalmat nem érzek iránta.