Hogyan éli az életét aki abortuszra volt kényszerítve?

Természetesen egy láthatatlan eszközökkel kizsarolt abortusz nem azért rettenetes elsősorban, mert kényszernek kell engedelmeskedni, bár tudom, hogy neked ez a vesszőparipád. Hanem azért, mert az illető asszony/lány pontosan tudja, hogy mit tesz, illetve, hogy fizikailag és perspektivikusan mi történik azzal a gyerekkel, akit a méhében hord és szeretni, megszülni, felnevelni kívánna. Na ezért szörnyű, és ha ebben csak azt látná, amit te, hogy nem diadalmaskodott a szabad akarat, akkor véleményem szerint lelkileg könnyebbé válna számára mindez, mert a külső kényszer némi felmentést adhatna a következmények viselése alól.

Nem a kényszer a borzasztó önmagában tehát, hanem maga a tett. Az, hogy kénytelen széttenni a lábát, hogy feldarabolják és kiszívják azt a gyermeket a méhéből, akit a párja támogatásával akár boldogan nevelhetne is. És teszi mindezt úgy, hogy talán sírig tartó kálvária a jussa az "engedelmességéért".

#31, messze nem értek egyet veled, ha igazad lenne, és maga a tett lenne elviselhetetlen, akkor nem különülne el élesen azok reakciója, akik kényszer hatására, illetve azoké, akik szabad akaratukból választották ezt az utat.

A létezhető legszörnyűbb dolog, az szerintem igenis a külső kényszernek való tehetetlen engedelmeskedés. És ezt vedd szó szerint, pl. más rabszolgasorban tartása, feltétlen engedelmességre kényszerítése szerintem súlyosabb bűn a szimpla megölésénél.

"Az meg csak "szépíti" a dolgot, hogy a morál gyilkosai erőszaktevésük áldozatait egyébként szemrebbenés nélkül magukra hagyják a lelki slamasztikában..." - ebben meg bocsáss meg, de egyáltalán nincs így általánosítva igazad, ilyen helyzetben a férfiak többsége kitart a nő mellett, azt gondolom. (persze publicitást nyilván nem ezek az esetek kapnak)

Erről egy saját tapasztalatom van, adott volt egy ex barátnőm a szakításunk után pár hónappal. Aktuális párja éppen külföldön tartózkodott, tehát engem keresett meg a lehetséges terhessége problémájával, én tudtam elsőnek hogy tényleg az, aztán miután megbeszélték a párjával, hogy el szeretnék vetetni, én szépen elkísértem nőgyógyászhoz, leordítottam a folyosón az alázni próbáló védőnő fejét ahogy kell, aztán a műtét előtt hazaért a párja, és persze a továbbiakban ő volt mellette - senki sem hagyta magára a problémájával, senki sem nyomta erőszakos módon semmilyen irányba... és együtt is maradtak a műtét után, ennyi.

El szeretnék vetetni, nem értem ezt az eufemizmust. Nem, nem el szeretnék vetetni, hanem meg szeretnék öletni.

A védőnő csak azt tette, ami a foglalkozásának a neve, védte az életet. Leordították. Mondjuk alázkodni tényleg nem kell, de kérdés, kinek mi számít annak.

Együtt maradtak, hát igen: a közös bűn az nagy kovász...

Itt a kérdésnek megfelelően olyan asszonysorsokról volt szó, ahol a férfi kényszerítette a nőt az abortuszra.

Ehhez képes a közös döntés valóban más: itt a nőben sem mozdul meg semmi az önérdeken túl. És milyen érdekes: Azt mondják az abortusz arról szól, hogy a gyerekemet áldozom fel, hogy nekem jó legyen, a gyermekvállalásban magamat áldozom fel - bizonyos mértékig, hogy a gyerekemnek jó legyen.

Az abortuszban az a legfájóbb, hogy nem is igaz, hogy a nőnek jobb lenne utána...

"Nem, nem el szeretnék vetetni, hanem meg szeretnék öletni." - nézd, ez a te szóhasználatod, jogod van hozzá, hogy mindent úgy nevezz, ahogy akarsz, legfeljebb néhányan nem fogják érteni, és mások furcsán fognak nézni rád... egyébként nekem is van ilyen agyhangyám, én pl. azt utálom, amikor valaki azt mondja, hogy "az állatorvosnál elaltatta a kutyáját" - de én nem azért utálom, mert eufemizmus - persze, az -, hanem azért mert kétértelmű... elaltatta a vizsgálathoz/műtéthez avagy eutanizálta? De hiába útálom, feloldani mégse tudom, mert azt nem várom, hogy azt mondja "megölettem a kutyámat" - az megint más mögöttes tartalommal bír egyébként - az extermináció idegen és rideg, az eutanázia csak simán idegen, nem tudok rá jó magyar szót, tehát marad az idegen, vagy marad az eufemizmus. Pont ahogy itt "abortáltam" vagy "elvetettem". Ez ennyi. Ide meg úgy is jön, hogy ha találnánk végre egy jó magyar szót, az valszeg alkalmas lenne az általad említett helyzetre is, meg az általam említettre is...

Azt meg - lévén magam is az egészségügyben dolgoztam hosszú évekig - igen jól el tudom különíteni, ha valaki a dolgát teszi, vagy ha valaki privátim bunkózik, meg azt is tudom, hogyan kell pont kellő draszticitással leállítani az ilyent, hogy legalább a következő hetekben ne legyen újra kedve hozzá.

"Együtt maradtak, hát igen: a közös bűn az nagy kovász..." - már ugye akinek bűn... azért érdekes, hogy eddig mindig azon ment a pözsgés, hogy bezzeg az abortusz hogy szétszedi a párokat, é én bátorkodom néha halkan, udvariasan megjegyezni azt a tényt, hogy a nem kívánt gyermek gyakrabban... namost ha a "bűn" a kovász, a "nemes cselekedet" meg a srapnel, ha a "bűn" vezet boldogsághoz és a "jó cselekedet" lelki nyomorúsághoz, akkor szerintem meg is van, mit fog választani az emberfia...

"Azt mondják az abortusz arról szól, hogy a gyerekemet áldozom fel, hogy nekem jó legyen, a gyermekvállalásban magamat áldozom fel - bizonyos mértékig, hogy a gyerekemnek jó legyen." - nézd, ez nagyjából igaz a kívánt, és közösen vállalt gyermek esetére. Egyébként meg a "páromat és a párkapcsolatomat áldozom fel a majdani gyermekemért" vagy valami ilyesmi.

"Az abortuszban az a legfájóbb, hogy nem is igaz, hogy a nőnek jobb lenne utána..." - igen, ez kedves tévhite a magzatvédőknek. A valóságban meg a nők egy jó részének tényleg jobb lesz utána. Tudod, ezt mindenki csak önmaga tudja eldönteni, és megválaszolni, és én sokkal többször hallottam a "rossz volt akkor, de a mai eszemmel is ezt tenném, mert..." választ egy korábbi abortusszal kapcsolatos kérdésre, mint a "nem, abszolút megbántam, a mai eszemmel soha..." kezdetűt...

Látod, 66%-os fórumtárs?

Ugye, a kérdező is a magzatvédők miatt szenved?...

Szerintem nem. Tudod, azt a pofonegyszerű, ugyanakkor szívbemarkoló tapasztalást éli most meg, hogy volt - nincs. És nem úgy, mint egy ellopott pénztárcánál, hanem úgy, hogy: élt - és meghalt. És űrt hagyott maga után, mert élhetett volna, szerethették volna, szeretetet adhatott volna, jövője lehetett volna, boldogságot hozhatott volna.

És hát neki is beadták, hogy majd az abortusszal jó lesz. Hát nem lett jobb. Sajnos.

Egyszerűen nem értelek benneteket: Hogyan hihetitek el, hogy ha feláldozza valaki az élő gyerekét, akkor gond nélkül tud tovább élni? Miért hirdetitek ezt?

Én azt mondom: dögöljek meg inkább, feszüljek meg akár az erőfeszítésekbe, legyek idegbajos, menjen szét a párkapcsolatom, dolgozzak éjt nappallá téve, de a gyerekemet nem adom. A nem tervezett gyerekemet sem. Mert ő is ugyanúgy az enyém, mint a tervezett gyerekem.

Nem igaz, hogy nem lehet megoldani, és az sem egyébként, hogy bele kell rokkanni, természetesen.

Sok mindenről valóban le kell mondani, dolgokat, terveket halasztani, de a befektetés megtérül. És akkor az általatok prognosztizált tragédiák helyett eljön az öröm, mert a nem rendelt gyerekek szülei nem mártírként, hanem boldog emberekként élnek a váratlan ajándékkal, és többnyire hálát adnak a sorsnak, hogy az a gyermek legyőzette velük a saját kicsinyhitűségüket, és jobb, teljesebb embert faragott belőlük.

Amit itt most a kérdezőtől olvastam, az két ember értelmetlen és hiábavaló kálváriája. Dermedten ülök a gép előtt és valahogy megpróbálok tenni azért, hogy a fájdalom enyhüljön.

#39, persze, hogy látom. A minap írta be egy kérdés feltevője fél év távlatából a kérdése utóéletét, és hát az pont ide vág bizonyos szempontból:

A kérdező kommentje:

Nos, így több mint fél év távlatából a történtek.

Nem tartottam meg a babát. Senkinek nem kívánom azokat az érzéseket amiket előtte és utána átéltem, iszonyatosan megviselt, nem testileg, lelkileg. Depresszió, magamba fordulás, fájdalom, teljes letargia, bőgés éjjel-nappal. A férjemnek elmondtam, hogy terhes lettem, de meghalt a baba és egészségügyi kaparásra mentem, így nem kellett indokolnom az állapotom.

De...

Nem hittem volna, de az idő segít... sokat.. egyre kevesebb sírás, szép lassan minden visszaáll a megszokott napirendbe, 2-3 hónap múlva észrevettem, hogy újra süt a nap, és vannak szép dolgok az életben. Azt tettem, ami a saját döntésem volt, nem hallgattam másokra, így amit kaptam azt csak magamnak köszönhetem.

Még mindig naponta gondolok rá, mi lett volna, ha...

Viszont így utólag,józan belátással, túl az érzelmi viharokon úgy gondolom ezt kellett tennem. Belehaltam én is, de a körülöttem lévőket megóvtam.

Ne kerüljetek ilyen helyzetbe!

http://www.gyakorikerdesek.hu/gyerekvallalas-neveles__terhes..

A másik esetre meg, arra, hogy hogyan néz ki valójában az általad "de a befektetés megtérül. És akkor az általatok prognosztizált tragédiák helyett eljön az öröm," helyzet el tudom mesélni a SAJÁT példámat, csak én még véletlenül sem akarok érzelmileg befolyásolni senkit, ezért azután általában nem szoktam leírni a végkifejletet... meg felesleges is, mert általánosságban is jól látható, hogy a legtöbb esetben a nem kívánt terhesség bevállalása atombombaként robbantja szét a kapcsolatokat.