Párommal gyereket terveztünk, hónapok után összejött. Amióta megláttam a tesztet, mintha minden összeomlott volna bennem. Mit tegyek?

Minden nagyobb változásnál, ami kötelezettséggel jár, normális, ha felmerül félelem. Házasság, gyerekvállalás, stb.

Idővel elmúlik.

Kérdező!

Egyrészt, a mocskolódokkal egy percig nem kell foglalkoznod. Nem vagy sem genetikai hulladék, sem bolond, sem sok abortusz elé néző gyilkos!

Természetesek a félelmeid, de hidd el, okkal vágytál a babára, okkal terveztétek, okkal dolgoztatok az összehozásán. Előtört belőled minden 'mi van ha' kérdés, de hidd el, amikor megszületik, abban a pillanatban te leszel a világon a legboldogabb ember.

Ha pedig abortuszra mennél, akkor egy életre megbánnád..és ezt most nem azért mondom mert ab ellenes lennék. Egyáltalán nem vagyok az.

De ezt a babát ti terveztétek.. ha elvetetnéd, akkor elmúlna minden félelmed és utat engedne azoknak a gondolatoknak, amik miatt egyáltalán belevágtatok ebbe. Beszélgess a pároddal, anyukáddal, nővéreddel, női bizalmasoddal. Vagy akár pszichológussal. Segítséget kérni nem szégyen és ha ez kell hozzá, akkor ez kell.

Szia!

Szerintem a terhesség alatt a legtöbben túlesünk ilyen pánikrohamon. Nekem ez most a végén jött ki. 35 hetes vagyok és van néha egy-két napom amikor csak bőgni tudok. Rettegek mindentől. Néha sötét gondolataim vannak: Mi lesz ha tönkremegy a kapcsolatom? Ha elhagy a párom? Ha olyan fáradt leszek, hogy nem tudom majd kimutatni a szeretetem? Mennyi mindent nem csináltam még meg az életben!

Az elejétől imádom a babámat. Régóta szeretnék gyereket és mikor a párom is megérett rá nagyon örültem, hogy összejött. Szerintem a hormonok is bekavarhatnak. Próbálj még várni! A 8-9. héten elég ha elkezded intézni az abot, ha mellette döntesz! De ne feledd, mikor még nem voltál tele hormonokkal, tiszta tudattal döntöttetek a baba mellett! :) Biztos vagyok benne, hogy ha megtartod nem fogod utólag megbánni! Imádni fogod! :)

Ez egy mindent megváltoztató esemény, és a döntésed is, hogy megtartod/ nem tartod. Ha vígasztal, nem vagy vele egyedül. Mi is vártuk, de én is megijedtem a pozitív teszttől, és félelmetes maga a gondolat, hogy egy emberke, sejtcsomó növekszik bennem, akiről a rettegett szülés után én fogok gondoskodni, én felelek érte.

Szeretem a munkám is, a visszatérést sem tudom még. Egy nagyon közeli barátnőm depressziós lett ebben az időszakban, de mára büszkén mutogatja fiát, én ebből merítek erőt.

Nem lehet, hogy van benned egy megfelelési kényszer akár az édesanyád sugallta önálló szülő nyomásától?

Valamiért akartad ezt a picit! Tudsz-e bízni akkori önmagadban?

Félsz valamitől vagy inkább rájöttél, mást szeretnél.

Ha el tudod képzelni, hogy egy abourtusz után egy időre rá megint gyereket szeretnél, akkor nem lehet, hogy inkább a most erősebb félelmek dolgoznak?

Felelős, gondolkozó Nőnek látlak az írásaid alapján, Szurkolok, hogy megtaláld a nyugalmat a döntéseddel!

Én is 27 voltam az első babámnál és én is megijedtem rendesen.

A titok: Anyának senki sem születik, a gyermeked mellett leszel az. És igen, képes vagy rá és ha nem is érzed magad most olyan önállónak,mint az anyukád, hidd el, az leszel!

Én totál alkalmatlannak éreztem magam az anyaságra, a kezemben nem fogtam még gyereket azelőtt... Annyit tudtam, hogy mindennél jobban fogom szeretni és bármit megtennék érte.

Most várom a harmadikat, kis korkülönbséggel és jelentem, megy. :)Nem mézesmázas minden nap, néha hiányzik a gyerekek előtti nyugi, de csak egy ideig, mert ez az időszak elmúlik, Sosem leszek majd Ennyire fontos nekik, mint most.

Szerintem nem kérdés, hogy tartsd meg a picit!

Szia!

Várhatsz, készülhetsz egy kisbabára, de mindig mellbevágó lesz a hír: igen, ott van. Ne várj el magadtól semmit!!! Úgy értem, érzések szintjén. Nincs olyan, hogy most ezt "kellene"/illene érezned! Szülés után sem biztos, hogy azonnal imádni fogod. Sokszor így van - de legyél türelmes magaddal (Vida Ági kismamablogján van erről sok jó írás - és nem, nem vagyok hirdetője ;)).

Próbálj dönteni - és utána nem arra gondolni: mi lett volna, ha.....?

Mert ha megszületik, és bizonytalan maradsz: jó ez így? - akkor ezt érezni fogja (most is érzi amúgy, de ezt nekem úgysem hiszed el, hiába vagyok orvos). És a kisbaba biztonságra vágyik. Nem arra, amit te biztonságnak gondolsz, hanem amit ő annak érez: szeretetet kap az anyjától, aki átöleli, ha sír... Neki nem kell "sok".

[amúgy ha nem akarod elvetetni, de rájössz, hogy nem vagy képes nevelni, ott az örökbeadás. Ez vigasztalhat: sokan várnák, bár ez így morbid lehet: másnak szülom a gyereket, de legalabb adok neki egy esélyt az életre; ráadásul, ha nem is gyakran, de lehet az AB-nak nemkívánt szövődménye, hogy nem lehet gyereked később, és azt nagy feladat lesz megbocsátani magadnak]

Első kisbabám már 4 éves nagylány - furcsán éreztem magam, amikor vártam. 2. terhességemnél a 18.héten nem volt szívhang....így a 3. terhességemnél végig féltem; ráadásul mondták, hogy a 0->1 gyerek és az 1->2 gyerek közötti "váltások" közül utóbbi nehezebb. Féltettem az életét, meg a magunkét is, mi lesz... De már ő is 1,5 éves. Amikor megszületett, alig akartam elhinni. És rögtön eldöntöttem (még a szülőszobán :)), hogy szeretnék még babát. Mert ez csodálatos dolog. Amikor meg nagyon aggódom az anyagi dolgok miatt, eszembe jut sok igazán szegény gyerek - és az is, hogy ők sokszor boldogabbak, mert a szüleik beszélgetnek velük, szeretik őket. És ők is felnőnek. Mi sem veszünk gyakran új ruhát. Párszáz Forintokért lehet majdnem újat venni, és legalább nem zavar, ha elesik a sárban :-)

Amikor meg azon agyalok, hogy mi lesz, ha bármi miatt egyedül maradok, nagymamám jut eszembe. Egyedül (de tényleg, mert el kellett menniük a nagycsaládtól messzire) nevelt fel 5 gyereket és egy sokat ivó férje volt, aki hamar meg is halt..... Ha neki sikerült, nekem is fog. Vagyok olyan makacs. Rengeteget kell még tanulnom, de majd mindent a maga idejében tudni fogok...

Amit ebből ki akartam hozni (bocsánat a terjedelemért): bízz magadban, sokkal többre vagy képes, mint azt álmdban gondoltad volna valaha :)