Voltatok úgy, hogy azt éreztétek sohasem lesz babátok? Amikor elkeseredtetek, hogy már mindenkinek babája van a környezetetekben, csak nektek nincs.

Hát, mindent egybevetve megértem a késztetést és az érzéseidet, de úgy érzem, egyelőre nincs okod pánikolni :) Bár nem tudom, pontosan mit takar az a korábbi mondatod, mely szerint a férjed még nem érzi magát készen az apaságra (halogatja, hogy majd később, vagy nem is hajlandó beszélni róla, foglalkozni a témával? - a legutóbbi kommentedből nem ez derül ki)

Na de ezt a kattanást a fejedben (bocsi :D) tényleg abszolút átérzem :) Ilyenkor nehéz bármi másra koncentrálni. Nálam is hasonló, csak én szerintem már így születtem, már 16-17 évesen is sóhajtozva nézegettem a pocakos kismamákat, és azon tűnődtem, mikor tart már az én életem is itt.. hát őszintén szólva nem gondoltam, hogy még 30 évesen SEM. Nade nem sajnáltatni akarom magam, ezen már túl vagyok :), csak biztosítani afelől, hogy tudom, mit érzel. Mégis azt tanácsolom, hagyj a fejedben más dolgoknak is figyelmet, mielőtt teljesen rácsavarodsz (mint sokan mások, köztük én is). Végül is a házasságotok rendben van (ugye?), az eddigi eredményeid is, nem hinném, hogy nagy bajok lesznek nálatok ;)

Ó, hát ilyen kétségbeesett gondolatai is sokunknak voltak már szerintem.. nekem is, csak aztán belegondoltam, hogy ha valami mégsem a számításaim szerint történik (mert ilyenkor arra játsszunk, hogy ha már megvan a baba, úgysem tudják nem szeretni, nem foglalkozni vele, akkor már minket sem hagyhatnak el, stb.), akkor szerencsétlen gyerekemmel tolok ki (többek között), hogy nem kap olyan -felkészült- apát, amilyet kaphatott volna. A házasságban is okozhat feszültséget, ha kiderül, márpedig kiderül előbb vagy utóbb. Ezt úgy mondom neked, mint egy olyan házaspár 3. gyereke, ahol a férj (apám) csak két gyereket akart. De anyám nem bírt magával, amit egyébként részben meg is értek, de ettől még... Apámmal igazából sok bajom nem is volt, mondjuk nem nagyon szoros a kapcsolatunk, de neki a tesóimmal sem az, ő egyszerűen ilyen, nehezére esik kimutatni az érzéseit (ugyanakkor meg sem fordul a fejemben, hogy ne szeretne). De anyám. Neki azóta is bűntudata van, amiért becsapta apámat, és ott kompenzál, ahol csak tud. Talán ma már nem annyira, de ez lehet, annak is köszönhető, hogy több ezer km-re élünk egymástól, és évente egyszer találkozunk. De azt tudom, hogy még a mai napig "vezekel" az akkori döntése miatt, aminek az eredménye... én lettem. Szerintem ne tedd...

A férjeddel szerintem mindenképp beszélned kéne, de ne feltétlenül akard a szájába adni, hogy mi lehet a probléma. Lehet, hogy tényleg az, amire Te gondolsz, de hagyd, hogy ő fogalmazza ezt meg, ha tudja. De még azt is meg merem kockáztatni, hogy nincs is olyan nagy ellenállás benne, amilyet feltételezel, csak lehet, ő sem szívesen beszél - annyit :)

Ellentétben velem, aki már megint lyukat beszélt mindenki hasába :)

Én is ezt kívánom Neked! :)

(meg persze magamnak is :D)