Akarok gyereket, de félek tőle, így érdemes belevágni?

31 évesen lettem anya. Én is kényelmes ember vagyok/voltam, magamból kiindulva ez idővel csak egyre rosszabb lett, szóval ha szerintem vártunk volna még, akkor mégrosszabbul viseltem volna. :)

Én beismerem, hogy az első 4 hónapot borzasztóan éltem meg. A kötelességtudat éltetett. Aztán elkezdtem élvezni és elkezdett nem teher lenni. Szerintem elég nehéz eset a babánk, a korábbi életvitelemből konkrétan semmit nem tudtam megtartani, de már nem bánom. Iszonyat sokat tanít engem ez a kis ember! A komfortzónám átlépésére, türelemre, elengedésre. Eleinte sokkot kaptam, amikor egy evése után a fél konyha úszott a répában és tovább tartott rendet rakni, mint maga a kaja. Aztán egy barátnőm nevetett és megkérdezte, hogy és? Ez miért baj? És rájöttem, hogy basszus ez ennyire egyszerű. És kit érdekel? Majd rendet rakunk, átöltöztetem, kész. Nem kell ezen feszülni. Sokat engedtem, sokat idomultam, a férjem azt mondta sokat fejlődött pozitív irányba a személyiségem. Igen, PISZKOSUL NEHÉZ. De számomra annyira jó érzés, ahogy ez a kisember tanít és én is taníthatom... Akkora élmények értek vele, hogy nem adnám semmiért. Sosem felejtem el, ahogy szurkoltunk neki, amikor kúszni kezdett, vergődtünk mellette és próbálkoztunk mindenfélével motiválni. Vagy az első lépéseinél ugyanez. Amikor kimondta az első szavakat, vagy amikor először ölelt át már teljesen tudatosan. Nem felejtem el, hogy hazafelé elpityeregtem mgam az első oltása után, mert az a sírás az agyamba égett, és még sorolhatnám. Szóval kényelmes emberként extrém nehéz volt átállni agyban arra, hogy 100%-ban megváltozott az életem és csinálni kell akkor is, ha nincs kedvem. De annyira szeretnék neki élményeket adni és annyival többek lettünk, hogy megéri az áldozatot. :)

Én is a világ kényelmese és maratoni alvó vagyok aztán szültem 30 évesen és nem csak életben tartom a fiamat, hanem foglalkozok vele türelemmel és szeretettel. Nem mondom, hogy nem voltak és vannak nagyon nehéz pillanatok vagy inkább napok, de én a nem alvást olyan 4 hós kora körül megszoktam :D már nem visel meg pedig van, hogy 15x is kel annyira rossz alvó, ez ilyen karma lehet a 30 évnyi szundikálásomért…

Főzök neki, eddig egyetlen egy üveges bébi desszertet kapott mert rádumáltak, hogy azt a fajtát fix, hogy megeszi ezért vettem egyet, de nem, úgyhogy kísérletezek… néha valóban idegőrlő, máskor meg tök jó látni, ha valami ízlik neki.

Itthon ülőként könnyebbnek képzeltem a mindennapokat, nem is tudom mi lenne, ha pl elmászkálós lennék, de semmiért nem adnám már. Ahogy alakul a napirend úgy könnyebbül is kicsit, vagy legalább lesz mihez igazodni. Tény, hogy sokszor nem jön össze amit elterveztünk, de túl lehet lendülni.

Mondjuk nekünk van kutya is, lakásban… így a téli öltözködős időszakban van, hogy együtt visítok a gyerekkel és a kutyával egy-egy séta előtt :D

Azt viszont tényleg bele kell kalkulálni, hogy magadnak szülöd! Az én párom pl inkább bármit megcsinál, (főzés kivételével) de a gyereket egy percre ki nem venné a kezemből (némi vigyázást leszámítva amíg lezuhanyozok, de ha választani kell a kutya séta vagy a gyerek közt inkább a kutyát viszi le, pedig kutyát nem akart, gyereket igen) pedig nekem az lenne a nagyobb segítség. Egyetlen egy pelenkát nem cserélt még ki, nem öltöztet, nem etet, nem fürdet, komolyan SEMMIT ami a gyerekkel kapcsolatos, a konyhából is visszahív, hogy: add rá a zoknit… mintha félne, hogy baja lesz ha ő csinál vele valamit vagy nem is értem. Ezt a részét nem igazán így képzeltem, de hát ilyen is van, persze nem általánosítani szeretnék, engem apukám nevelt fel!!! Csak ezt nem tudni előre.

Tipikusan ilyenek vagyunk, imádtunk otthon punnyadni, filmet nézni, számítógépes játékot játszani, stb.

2 gyerekünk van, így este filmezünk/játszunk, meg a délutáni alvásra is rászoktattuk őket, bár a kicsinél még mázli kategóriába esik ha pont olyankor alszik. Mi is kicsit önző emberek voltunk ilyen szempontból hogy a saját kényelmünk volt az első, viszont én elfogadom most ha vannak olyan napok amikor 0 időm van magamra, de azért nem annyira drasztikus a helyzet hogy ne legyen legalább napi 1 órám magamra. Átrendeződik az élet, de csak az első pár év nehezebb, utána már egyre jobban elvannak magukban (meg remélhetőleg egymással is vagy külön külön magukban), és akkor már lehet együtt filmezni és játszani, vagy nélkülük. Persze ettől még ugyanúgy foglalkozni kell velük, csak már nem egész nap.

Arra készülj fel hogy annyi gyereket vállalj be amennyit te is elbírsz. Párom rosszabb napjain sajnos nem tud segíteni, így akkor enyém minden feladat. Ő is tipik kényelmes ember volt akinek csak maga számított, de sokat fejlődött a gyerekek mellett, a második kicsivel már meg rendül azokon a dolgokon mint az elsővel, már tudja milyen a gyereknevelés.