Nagyon nagy baj ha úgy viszonyulok a babákhoz mint általában a férfiak?

Nálam is ez volt, rá is ment egy kapcsolatom.(Ő szeretett volna, én meg azt éreztem, hogy nem állok készen).

Ami viszont érdekes az az, hogy rögtön ezután találkoztam a (mostmár) férjemmel, és konkrétan 1 hónap után éreztem azt, hogy ettől a férfitól szeretnék gyereket. (Nyilván nem egyből csaptunk bele, de viszonylag hamar döntöttünk aztán amellett, hogy legyen. :)) De a lényeg, hogy pl nálam a nem megfelelő társ volt a baj.

Nekem olyan ufók voltak a gyerekek, babák is, mert nem voltak egyáltalán a környezetemben. Aztán a sajátommal már nem éreztem úgy, hogy "na jó, cuki, de minek és mit kezdjek vele". Bár persze félelmetes volt, mikor hazajöttünk, hogy olyan törékeny és nagy a felelősség, de sosem volt unalmas és szerettem vele nagyon összebújni, annyira természetes volt és szép ez a része. És minden szenzációs volt, amikor az UH-n láttam, hogy egy pálcikaemberke teper a hallgató elől, vagy amikor már a kisujjával elérte a pokróc fölé függesztett labdát vagy először rám vigyorgott persze csak egy puki miatt :D

Viszont amennyire paráztatott mindenki a dackorszaktól, én is onnantól még jobban élveztem, hogy már lehet szerepjátékokat játszani meg újra felmenni a csúszdára azzal az alibivel, hogy csak rá vigyázok :)

Szerintem is minden korszaknak meg a szépsége. Kicsit olyan, mint a vágott virág, hogy akkor kell neki örülni, mert visszanézve annyira hamar elmúlik, de persze az az igazi öröm, hogy rendesen fejlődnek, nőnek. Most már a kisebbik is sulis lesz nálunk, még bőven akad mire büszkének lenni.

Én is így vagyok vele, nem izgatnak a babák. Amúgy foglalkozásom miatt én is imádom a gyerekeket, de csak miután megtanulnak beszélni, szóval olyan 3-4 éves kortól érdekelnek, és a kedvenc korcsoportom a 10-12 évesek. :)

Ennek ellenére két hónap múlva szülök, de egyáltalán nem aggódom az anyai ösztönök miatt, mert ő mégis csak a saját gyerekem lesz, nem valaki akárkicsoda. A hasamhoz is dumálok, ha mocorog a kicsi, pedig egy éve még el nem tudtam volna képzelni magamról, hogy ilyesmit tegyek 😅 Abban egyébként biztos vagyok, hogy nem leszek se ősanya, se insta muter, se olyan cukimami, mint az én anyám volt, de ez nem gond, nem vagyunk egyformák. A terhesség azért sok dolgot kihoz az emberből, ami nem is hitte, hogy benne van, gondolom az anyaság is hasonló hatásokat vált ki a jellemből majd. Én minden esetre nem aggódom, szerintem te se tedd.

(5-ös vagyok) Most például jó "indok" babalátogatáskor, hogy a vírus miatt nem akarod agyon fogdosni. :) Én egyébként ilyenkor mindig illedelmesen mosolyogtam, kérdeztem néhány aktuális dolgot a gyerekről (jön-e a foga, hogy tetszik az ovi - épp amilyen korban van), aztán a szülővel beszélgettem nagyrészt. Szerintem igazából sokan örülnek is neki, hogyha egy picit tudnak egyébről is beszélni, mint a gyerek. (Én legalábbis tényleg imádom a fiam, szoktunk tartani online "talikat" ismerősökkel, és nagyon élvezem, hogy hallok róluk, az életükről. Persze mesélek én is, meg kérdeznek ők is, de nem várom el, hogy na akkor mostantól csak babatéma legyen)

Szerintem ha ismernek, akkor tudni fogják, hogy nem az leszel, aki megérkezés után beül a játszósarokba és ki sem jön a gyerek mellől egész este.

Egyébként is szerintem egyáltalán nincs veled baj, csak azért mert nő vagy, nem KELL vágynod rá, sőt más gyerekéért sem KELL lelkesednek csak emiatt. Vali ilyen, valaki olyan. Ez tényleg egy nagyon rosszul beidegzült sztereotípia. (legalábbis szerintem)

Szerintem sokkal egészségesebb, ha az ember tisztában van az érzéseivel, hosszabb távon sokkal egyszerűbb lesz Neked is. Nem fogsz például szorongani amiatt, hogy "én miért nem érzem szükségét annak, hogy ezer képet tegyek ki a gyerekemről/nap instára/fb-ra" (tisztelet a kivételnek - csak volt egy ismerősöm, aki konkrétan emiatt érezte magát rossz anyának, mert azt látta, hogy "így kéne" és ő meg nem szerette volna így élni az életét.)

Bocsi, hogy hosszú lett. :)