Miért viszonyulok így a szüleimhez?

Mert a követelmények teljesítése, és ennek elmaradása esetén a retorzióktól való félelem ivódott beléd a szüleiddel szemben is, ahonnan pedig alapvetően feltétlen szeretetet kellett volna kapnod. Ez jól belédvésődött, mert fiatalon kezdték és soká csinálták. Ott van a zsigereidben.

Ez az állapot a szüleidről való leválással, a velük szemben való (nem öncélú) fellépéssel - azzal az érzéssel, hogy ezt meg tudod tenni, jogod van megtenni -, és távolságtartással fog enyhülni.

Ha ez magadtól nem megy, akkor vegyél igénybe pszichoterápiát.

Én is ugyanígy érzek velük kapcsolatban. Nagyon szigorúak voltak mindig is a tanulmányaimmal kapcsolatban, már egy négyes is teljesen kiborította őket. Valahogy mindig azt éreztetik, hogy csak akkor vagyok méltó a szeretükre, ha mindenben tökéletes vagyok. Képtelen vagyok a jelenlétükben másokkal beszélgetni, mindig mindent kritizálnak.

Viszont úgy nőttem fel, hogy soha nem szenvedtem hiányt semmiben, a legtöbb dolgoban támogatnak, az ismerősök is teljesen odavannak, hogy mennyire jó emberek. Szóval nekem is nagyon fura, hogy így érzek.

Ezek nem szülők, hanem őrmester parancsnokok, akik gyerekcsinálás helyett mentek volna inkább katonai akadémiára...

Hááát, ha van lelki erőd, kezdhetsz járni pszichológushoz felgöngyölíteni az ilyen-olyan szálakat, ha még ebben az életben el akarsz tudni lazulni...

De előtte kezdj saját életet élni.

Én alkoholista apa mellett nőttem fel, napi szinten megalázást, kinevetést kaptam a külsőm miatt tőle. Mindemellett soha nem tudtam legfelelni neki mert én voltam a lusta szar.

Anyám meg csak simán nem lépett le mellőle, hanem hagyta, hogy megtörténjenek a dolgok és tőleg folyton azt kaptam, hogy "ne szólja vissza" meg "ne lázadjak" mert csak rosszabb lesz, törődjek bele hogy ez van.

Felnőttként apám halála után egyszer szóba került, hogy mennyire elb..szott vagyok szociálisan, képtelen vagyok normális kapcsolatok kiépítésére. Erre megkérdezte, hogy "De miért" én pedig mondtam, hogy nemigen tett jót 20+ év egy alkoholista mellett. Erre még engem cseszett le, hogy én rég elköltöztem, rég túlléphettem volna.

Valahogy ezek után megszűnt a kötődésem iránta.

Manapság úgy vagyok, hogy szinte alig járok haza, otthon sem nagyon tudok vele beszélni, nem csinálunk programot. Látom rajta, hogy ő vágyna ránk, de egyszerűen azt érzem, hogy nem akarok a társaságában lenni, szorongok, feszült vagyok.

A poén az, hogy a munkahelyem olyan mint egy család, köztük érzem igazán otthon magam. Nem is az, hogy bármit elmondhatok, vagy elmondok, de sokkal inkább magamat adom.