Ha sok éve együtt vagyunk gyerek nélkül, akkor már ne is legyen inkább?

Nekünk 9 év után született az első babánk. Tinik voltunk amikor összejöttünk, nem is lett volna hamarabb alkalmas. Addigra sokmindent megéltünk kettesben, sokat utaztunk, sokat szórakoztunk, addigra tudtuk megteremteni a megfelelő körülményeket, de még ekkor is fiatalok voltunk, én 24 a férjem 26.

Azóta már két gyerekünk van, természetesen nem bántuk meg, hogy lettek. Voltunk sokat kettesben is, nagyon jó volt úgy is, de az első gyerekkel lettünk igazán család. Teljesen más dolgokat élünk meg gyerekekkel.

13 éve éltünk együtt, amikor a kislányunk született. Mindig is terveztünk gyereket, így 32 évesek voltunk, amikor született. Jó volt így, mert sok dolgot megéltünk kettesben, nincs semmi hiányérzetünk. Most jó így hármasban, a lányunk most 9 éves, minden rendben köztünk.

Barátnőméknél 20 év után lett baba. Imádják.

Kedves Kérdező!

Tudod én pl. úgy vagyok vele, hogy szerintem nem lehet az életet elszúrni. Csak lehet sokféleképpen megélni. Szingliként, párosan, páros magányban, 1 gyermekekkel, avagy nagy családban, de akár langyos vegetációban is.

Azt tudom mondani... amikor párt találunk magunknak, megváltozik az életünk. Gyökeresen. Mert már ekkor is fellép az egymáshoz alkalmazkodás igénye. Az egy új élet kezdete. A jó érzés onnan ered, hogy sokaknak megkönnyebbülés leszakadni a családtól, szülőktől.

Amikor gyermek születik 2, azaz kettő darab sejtből... az maga a csoda. És ekkor, innentől megint egy új életet kell kezdeni.

Nah... ettől félnek a legtöbben. Mert az első 6-7 év az kemény kiképzés. Úgy értem, hogy a szülőknek, de gyermeknek is. Ugyanis meg kell tanulni jó anyának, jó apának lenni. Amire ugye... azelőtt még nem voltunk kiképezve. De...

Azért minta az akad bőven, hogy hogyan is kell, hogyan is érdemes... illetve kaptunk mintát abból is (legtöbben), hogy miként meg NEM érdemes. Vagy mondhatni ajánlatos.

Gondoljunk csak magunkra. Mi is kettő sejtből jöttünk létre, akárcsak felmenőink. És kaptunk meleget/hideget... amìg felnőttünk.

Én pl. hálás vagyok anyámnak és apámnak, hogy nem sokat vacilláltak... és életre pofoztak engem is. Két nővérem után. Pedig ez jó régen történt. Amikor még a hentesnél csak többnyire 2-3 féle felvágott volt a pulton. Vagy épp a pult alatt! (És azok is csak 3-4 napig álltak el a hűtőben.)

Most képzeld el, ha a két nővérem után meggondolják magukat (1954-et írunk), s megelégelik a 'terhet', amit vállukra vettek... akkor én most nem is léteznék, s ezt sem olvashatnád. De anyám 40 évesen is bepróbálkozott még, s szüleim addigra már 20 éve együtt éltek. Ìgy és ilyen mostoha körülmények közt vállaltak szüléink be, amikor még időnként tekenőben mosták puszta kézzel a pelenkát. Flóra szappannal. Akkoriban se telefon, se internet, se TV, se autó nem volt. Lehetséges, hogy ezért is jutott ránk több idejük, törődni velünk gyerekekkel? Nem tudom. Csak gondolom.

Én amondó vagyok, hogy sosem késő szülni. Főleg a Te korodban. Inkább önzőségnek tartom azt, ha csak magamra gondolok... ha csak attól félek, hogy nekem mennyivel kevesebb időm marad magamra, vagy magunkra párommal.

Egyébiránt pároddal kell ezt megbeszélni. Hogy ő (is) mit szertne. Ám túl sok évig már nem szabad halogatni a döntést, mert egyre csak fogy az időtök. Ami még hátravan. Az sem túl szerencsés, mint Fehér Anna esete, aki 52 évesen még szült.

Mert akkor ki neveli fel a picit? Ugye...

Az ERŐ legyen Veletek!