Mi lesz velem így szüléskor, ha még egy szülésvideót sem tudok végignézni sírás, zokogás nélkül?

Javaslom, hogy ha ennyire "be vagy tojva", akkor ne olvasgasd mások tapasztalatait, és ne nézz szülésvideókat! Hidd el, nincsen két egyforma szülés, és senki sem éli meg ugyanúgy!

Ha megengeded, elmesélem a saját szüléstörténetemet, mert én is hasonlóképpen rettegtem, mint te, és a végén mégis életem legszebb élményévé vált az a nap!

Már amikor megtudta a családom, hogy babát várok, bátyám egyik első "kedves" megnyilvánulása az volt, hogy "nem baj, legfeljebb majd császárral fogsz szülni!"... Nem nézték ki belőlem, hogy én, aki szívesebben ülök a szobában egy jó könyv mellett, mint hogy hegyet másszak, képes lehetek egy gyerek világra hozatalára... Fogalmam nem volt, mi is történik a szülőszobában, sem orvost, sem szülésznőt nem fogadtunk meg. A sógornőm, aki már túl volt egy szülésen, azt állította, ennél jobban még nem fárasztotta el semmi, mint a szülés. Az interneten faltam a szüléstörténeteket, a videókat, minden infót, ami segíthet. Jó néhány "rémtörténetet" is olvastam, sokan esküdöztek, hogy annyira fáj, hogy a végére meg akarsz majd halni... Mire kigömbölyödött a pocakom, szó szerint annyira féltem, hogy ha tehettem volna, visszacsinálom az egészet...

Valószínű, a rettegésemet megérezte a pocakomban a kisfiam is. Nem indult el a kiírt napon, és a következő napokban sem. Befektettek a kórházba.

A nyolcadik napon megindítottak. A szülőszobába menet egy frissen szült anyuka utánam szólt: "Nem irígyellek!" Sírni kezdtem. Rettegtem... Kaptam oxyitcin infúziót (amiről azt állítják, hogy még erősebb fájásokat csinál, mint a természetes fájások), burkot is repesztettek. Én vártam a "szörnyű fájásokat", amikről már annyit hallottam, de némi szakaszosan jeletkező tompa mensigörcsön kívül nem igen éreztem semmit... A legnagyobb bajom az volt, hogy reggel már nem engedtek enni, és farkaséhes voltam, tömtem magamba a szőlőcukrot. Sétálgattunk a párommal (karomon az infúzió), tévéztünk. Így telt el fél nap.

A szülésznő, aki éppen ügyeletes volt, azt javasolta, üljek be egy kád vízbe. Beültem hát, és vártunk tovább. Közben megvizsgáltak, és közölték, hogy szépen tágulok, amin én azért csodálkoztam, mert még mindig nem fájt igazán.

Aztán a szomszéd szobában a velem egyszerre szülő kismamánál beindultak az események... Hangos sikítások közepette próbálta világra hozni a kislányát, miközben a doki veszekedett vele, hogy sikítás helyett inkább nyomjon, arra használja az energiát, mert holnapra sem lesz kint a baba... Aztán egyszerre csak elhalt a sikoltozás, és néhány perc múlva felsírt a pici lány. Nevetés hangját hallottam, és abban a pillanatban fordult velem egyet a világ.

Elsírtam, elszégyelltem magam. Megsimogattam a pocakomat, és arra kértem a kisfiamat, hogy jöjjön ki végre hozzám. Nem baj, ha fáj is, már nem számít, de legyen itt a karomban, mert át szeretném végre ölelni őt, ahogy a szomszéd szobában is átölelheti az anyuka a kisbabáját...

Abban a pillanatban erősen nyilallni kezdett a hasam. Olyan volt, mint egy igazán masszív menstruációs görcs. Azonban egy perc múlva megszűnt. Lebegtem, pihentem. Még oda is szóltam a páromnak: "Végre érzem, hogy fáj!". Kis idő múlva jött a következő. Majd újra szünet. Csodálatosak voltak ezek a szünetek, hiszen pihenhettem közben, és készülhettem a következő fájásra. Minden fájás közben arra gondoltam, "Ez közelebb visz a kisfiamhoz!"

Nem éreztem az időt. Mire ritkultak a szünetek, és végül teljesen megszűntek, megváltozott az érzés is. Olyan hirtelen váltott át a fájdalom egy nagyon erős, tolóingerbe, hogy kiabálni kezdtem: "Jön a gyerek!" Úgy éreztem, azonnal kibújik. A szülésznő hozzám szaladt, nyugtatgatott, megvizsgált. Tényleg jött a gyerek. :) A rám kötött szívhangmérő dobogása hihetetlenül lelassult. A kicsim elindult a nagyvilág felé...

A tolás alatt (ami már nem fájt, de nagyon intenzív érzés volt) valóban elfáradtam. Koncentrálnom kellett, hogy ne kiabáljak (nem fájt, de meg kellett őrülni, olyan erős érzés volt) és hogy akkor toljak, amikor a testem is "tol". Azonban mire azt éreztem, kifogy az erőm, a párom megfogta a kezem, és azt mondta: "Még egy, és kint van!" Akkora már megvágták a gátam (na az tényleg fájt, hiába érzéstelenítettek, de nem volt több, csak egyetlen pillanat az egész). Összeszedtem minden erőm. A következő pillanatban megszületett a kisfiam. :)

Miután letisztogatták, elvágták a zsinórját, és ő cserébe lepisilte a dokit, a hasamra tették. Annyi érzést még soha nem éreztem egyszerre! Elolvadtam, meghaltam, megszülettem, lebegtem, sírtam, nevettem, megőrültem, és azt mondogattam, "Nem hiszem el, hogy ő tényleg az enyém!" Annyira szép volt az az apró kis ember, annyira tökéletes... És az összes melegével ott feküdt a mellhasomon, és énhozzám bújt, az Anyukájához...

Aztán elvitték megfürdetni, és én újból azt éreztem, hogy éhen halok. Nevettem, mert megkönnyebbültem, és megállapítottam, hogy a szüléstől rettegni sokkal rosszabb volt, mint szülni. Már akkor közöltem a párommal, hogy jöhet a következő baba! :) Miután összevarrtak (az sem volt kellemes, de a doki folyamatosan viccelődött), felfaltam egy Túró Rudit, és 2 órával a szülés után már sétáltam is egy rövidet a kisfiammal, megmutattam őket a volt szobatársaimnak. :)

Összességében hidd el nekem, a szülésben nincsen semmi kibírhatatlan. Gyönyörű, csodálatos, természetes dolog, ahol együtt segítitek egymást a kisbabáddal. Ő érez téged, és te is érzed őt. Ez egy más tudatállapot, ahol a fájdalom a segítőd, mert csak vele juthatsz el a kisbabádhoz. Ha nem félsz tőle, ha elfogadod, és közben a két fájás közti szünetekben nem attól rettegsz, hogy mikor jön a következő fájás, hanem pihensz, akkor nem lesz semmi baj. Mire nincs szünet, addigra már jön a kisbaba. :) Ha bármi gond adódik, lesz, aki segítsen, de miért is lenne gond? Ha még félsz is az ismeretlentől, de arra gondolj, te is így születtél. Mindannyian így születtünk. Az a nap életed legszebb napja lesz. Nincsen mitől félned, mindaz ami történik, aprócska ár csupán azért a csodáért, aki megszületik majd! :)

Ezt majdnem megkönnyeztem...újra éltem én is minden pillanatát...Kedves kérdező mit szeretnél még tudni?:-)

Könnyű szülést kívánok és boldog babázást!

ó,te jó ég.....szinte láttam magam elött a storyt ahogy olvastam és át is éreztem!nagyon szuperül írtad le,igaz nekem császárom volt,de így én is átélhettem egy kicsit a szülés élményét!bocsi az offért,de muszály volt leírnom!

Szerintem ne nézegess ilyeneket,mert csak elrettent!ha majd ott lesz az idö,akkor mindent másképp élsz meg!gyors,fájdalom mentes szülést neked

Az a válaszoló mindent leírt. :-) Mit lehetne még ehhez jozzátenni?

csak annyit, hogy amikor a saját szülésed lesz, az nem olyan, mintha másét néznéd. El leszel foglalva, nem lesz erőd, időd sríni meg zokogni. Koncentrálj a kicsikédre, arra, hogy segítened kell neki, a te segytséged nélkül nem tud kibújni. A tágulást csak ki kell bírni, utána meg nyomni kell, mint egy eszelős, és nbem sikítani, hanem nyomni. Minden hang, amit akkor kiadsz, a nyomástól veszi el az erőt.

Könnyű szülést!

ne aggódj, nem fogod végigsírni. olyan gyorsan fognak pörögni az események, és annyira mással leszel elfoglalva, hogy mire eszedbe jutna meghatódni, már a kezedben lesz a baba!

az én szülésem 17 óra volt az első fájástól a baba előbújásáig, de úgy emlékszem rá, hogy minden olyan pikk-pakk történt:)

na és ha sírsz akkor mi van? semmi. kit érdekel? neked legyen jó és a babának, a többi nem számít.

15:55-nek.

Nem vagyok érzelgős típus, de most elsírtam magam. Ennél jobban nem is lehetett volna megfogalmazni.

Kedves kérdező, én is nagyon félek a szüléstől. Nekem 3,5 hét múlva lesz programozott császárom. Annyiból talán jobb, hogy én voltam szülőszoba látogatáson és a fogadott orvosom szépen elmondta lépésről lépésre a szülés menetét. Így valamelyest rá tudok készülni.

Sajnos én is félős vagyok, egyelőre nem tudom elképzelni még a kórházi napokat sem, nem hogy a szülést. Kórházban sem voltam soha.

Engem az a tudat vigasztal, hogy néhány hét és kezemben tarthatom a kislányomat, aki csak tőlem várhat segítséget, akinek én vagyok a mindene az élete kezdetén. Tehát ha másért nem, legalább amiatt össze kell szednem minden erőmet, hogy segítsek a babának, hogy büszke lehessen rám. Tudom, ez butaság, mert Ő nem lesz büszke, de ez egy olyan pozitív gondolat számomra, amibe bele tudok kapaszkodni lelkileg. Muszáj nekem is segítenem Őt, hogy minden rendben menjen szülésnél.

Kitartást kívánok Neked és sok pozitív gondolatot.

36 hetes kismama