Másnál is előfordult, hogy lelkileg összezuhant a császár gondolatától?

A 30. hétig fejvégű volt a babám és panaszmentes, boldog kismamaként tekintettem a jövőbe.

Aztán a 35. héten kiderült, hogy farfekvéses lett és hiába beszélek hozzá, kérlelem, hogy forduljon vissza, még a mai nst-n is faros volt. A nődoki azt mondta, ha még két hétig így marad, akkor beprogramoznak császárra a 39. héten.

Lelkileg teljesen össze vagyok omolva.

Mindenki mondja, hogy ma már nem nagy cucc a császár, meg szép a varrás, bugyi alatt van, nem is látszik, sokat maguk kérnek császárt és hogy a császáros babák milyen szépek, meg utána könnyen jön minden az életükben... de nem tudom. Számomra olyan természetellenes ez az egész, hogy előre megmondják, hogy ma 10-kor és utána meg úgy éljem le az életem, hogy van egy vágás rajtam. :(

Meg abba is rossz belegondolni, hogy utána éveken át egy olyan dátumot ünneplünk a gyerek szülinapjaként, amit a doki tűzött ki és nem a gyerek választotta...

Nekem ez az egész olyan negatív most. Egyszerűen bőgnöm kell, hacsak rá gondolok.

Meg filózom, h mi van, ha ez a gyerek még rá szeretne húzni mondjuk egy hetet és a tervei szerint csak a 41. héten akar megszületni, erre a 39. héten, két héttel a tervei előtt kikapják... Biztos jó az neki meg nekem?

Más is érzett így?