Miért van az, hogy a szülések 99%-a szörnyű?

Amíg szültem, azon gondolkoztam, hogy a sok rizsa (erős menstruációs fájdalom, székrekedés, stb. stb.) helyett mihez tudnám hasonlítani. Számomra olyan volt, mintha egy nagyon széles övet kötöttek volna a törzsemre a gyomromtól az alhasamig, és pár percenként nagyon-nagyon megszorították volna 30-60 másodpercre. Szorítás volt inkább, az is tud fájni. Nekem nem volt szörnyű. Baromira féltem tőle, de annyira örültem, hogy még mindig bírom, hogy hősnek éreztem magam, mikor készen voltunk. Elmesélve szörnyű.

Meg még valami: nekem a lényeg csak az volt a szülésben, hogy épségben megcsináljuk (baba meg én). Ez sikerült, és onnantól meg kit érdekel az a 14 óra vacakolás előtte? Még egy egész nap se telt el vele az életemből, nem úgy mint mondjuk egy másféle fájdalommal. ;)

Nem leszek népszerű a válaszommal, azt már érzem...

Egyszer olvastam egy pszichológiai tanulmányt, ami leírta, hogy a nyugati kultúra sajátja, hogy a fájdalmat mindenképpen és kizárólag rossznak tartja, közben megfeledkezik arról, hogy a fájdalomnak nagyon fontos adaptációt segítő jellege is lehet.

A másik dolog, ami az első szülésem után jutott az eszembe. Ugye mindenfajta törzsi kultúrában ott van a férfivá avatási szertartás, amikor a fiatal fiúknak mindenféle testi fájdalmat kell elviselni ahhoz, hogy "férfi" lehessen, vagyis társadalmilag új szintre lépjen. (pl. a sziúk naptánca) Ezt akkor először is értelmetlennek tartottam, másrészt meg nem tetszett, hogy miért is csak a férfiaknak van ilyen, a nőket miért hagyják ki...

Szóval az első szülésem után jutott az eszembe, hogy igazából minek a nőknek bármiféle naptánc, vagy szertartás, amikor ott van a szülés, ami által szintén társadalmilag új szintre lépnek, anyává válnak hatalmas fájdalmak árán. És a férfiak szertartása ennek puszta leutánzása.

Azért is volt ez bennem, mert szülés közben nagyon-nagyon nem akartam fájdalomcsillapítást, nem kértem, nem is kaptam egyiknél sem. Később fogalmazódott meg bennem, hogy azért nem, mert egész egyszerűen nekem KELL a fájdalom, érezni akarom a súlyát annak, hogy most mekkora változás áll be az életembe.

(Két dolgot fontosnak tartok: egyrészt nem vagyok önkínzó. Ha kicsit is fáj a fejem, azonnal gyógyszert szedek be, meg fogorvosnál is mindig kérek fájdalomcsillapítót. A másik az, hogy semmi rosszat nem gondolok arról, aki kér fájdalomcsillapítást, ez nekem személy szerint volt fontos.

Igazából csak arra akartam kilyukadni, hogy a fájdalomhoz való más hozzáállás esetén nem gondolnák ennyien, hogy borzasztó volt a szülésük.

Nekem az első szülésem csodálatos élmény, azzal együtt, hogy végig kaptam az oxitocint és már magzatvíz sem volt. A második szülésem ahhoz képest nem is fájt, de mégis borzalmas volt, a kórházi személyzet hozzáállása miatt. (Ez a másik dolog, ami sok szülésélményt megkeserít.)

Nekem igazán "szörnyű" volt, legalábbis kívülről. Óriási fájdalmak, mert indították, másfél órás kitolási szakasz, mert beszorult a babám, aztán vákuum, és stb.

MÉGIS már a megszületés utáni percben közöltem a férjemmel, hogy jöhet a következő! Másnap már nem is emlékeztem a rossz élményekre! Bármikor újrakezdeném! ÉS tényleg jöhet a következő:)

Szerintem az a gond, hogy a legtöbb nő retteg előre, az van a köztudatban, hú az milyen kibírhatatlan, mekkora szenvedés stb.

Én nagyon gyorsan és könnyen szültem, de persze, nagyon fájt. Mégis, ha ugyanerről a szülésről lenne szó, bármikor újra bátran bevállalnám.

Én terhesség alatt sosem agyaltam ezen, h majd milyen rossz lesz, hanem az volt bennem, h 2-3 órát szánok a dologra, amiért sokan ki is nevettek, aztán tényleg annyi lett....

A másik az, h nagyon nem mindegy, h vki meddig vajúdik...aki hosszú órákig, na annak nagyon rossz élmény. Persze mindez alkati dolog, és tűrőképességé is.

Szülni jó!