Apák, ti bemennétek szülni? Csúnya dolog, én nem akarom látni! Nem bírom a vért sem! És minek kellek én oda? Csak láb alatt vagyok, lekezel az orvos, a nővér, a fájdalmon meg nem tudok segíteni, de rossz nézni, ahogy a párom szenved.

A férjem bent volt második lánya születésénél (első császár volt, de ott is Ő fogta meg először...).

Amikor kibujt a kislányunk, akkor "elsírta" magát (jobban mondva annyira meghatódott, hogy bekönnyezett a szeme).

Utólag hallottam, mit mondott a telefonban másoknak ("gyönyörű élmény, és a feleségem, mint egy anyatigris, végig kűzdötte az egészet egy szó nélkül, le a kalappal, hihetetlen amit a nők véghez visznek ilyenkor. Csodás élmény marad") nem pontosan ezekkel a szavakkal, de a lénye ez maradt. Nem bánta meg egy percig sem, hogy ott volt végig, pedig mondtam Neki, ha úgy gondolja akkor kint is várhat (nekem sokat segített, hogy ott volt). De örülök hogy bent volt, tényleg csodálatos élmény maradt mindkettőnknek (csak mellőlem "szemlélte a dolgokat" miután kint volt a pici, akkor ment "közelebb"), Neki főleg az, hogy elvágta a köldökzsinórt. Persze az is, hogy ott volt az első lélegzetvételénél, az első másodperceiben is a lányunknak. :):):)

Bocsi, ismét csak egy női válaszoló vagyok, azért írok csak, mert ezt még nem írta senki, amit írni fogok :)

Amikor az első babánkkal voltam terhes, én teljesen a páromra bíztam, hogy be akar-e jönni. Éppen ezért a húgomat is megkértem, hogy jöjjön be. Végül 3-an voltunk, mert a párom is bejött, teljesen a saját döntése alapján.

Szerintem az, hogy van a nő mellett valaki, aki úgymond képviseli őt, nagyon sokat jelent.

A második babánkkal úgy alakult, hogy útközben voltam tök egyedül, amikor megindultak a fájások és nem tudtam elmenni a fogadott orvosomhoz a választott kórházba, így egy tök vadidegen kórházban voltam, vadidegen orvosok és dolgozók között, tök egyedül. Jó pár óra eltelt így és én iszonyú kétségbeesett voltam, mert nagyon egyedül éreztem magam. Közben egyfolytában jöttek a hülyeségeikkel a dolgozók, pl. hogy nem ihatok egy korty vizet sem, ja és nem engedtek le a kocsihoz a cuccaimért sem. Rettenetes volt. Amikor végre megérkezett a párom, az olyan volt, mint valami megváltás! Ő tartotta bennem a lelket és elküldte a francba az erőszakoskodó dokit, aki be akart hozni egy csapat tanulót, hogy végignézze a szülésemet.

Jó volt, hogy foghattam a kezét, hogy néha a számba csempészett pár csepp vizet, stb, stb. Oké, a fájdalmat nem tudta enyhíteni, de lelkileg nagyon sokat segített.

Mint mondtam, az elsőnél a húgom is ott volt, de ő igazából nem tudott akkora segítség lenni, mint az, aki az "elkészítésnél" is jelen volt :)

Nagy szemétségnek tartom, hogy az a szemlélet a helyes még mindig, hogy a férfiaknak csak az élvezet jár ebből is és a nehéz részéből meg teljesen kivonják magukat, mondván, hogy "jaj, különben megundorodom a feleségemtől", blablabla.

Ugyan én teljesen a páromra bíztam annak eldöntését, hogy szeretne-e jelen lenni a szülésnél vagy sem (akkor még magam sem tudtam, hogy milyen lesz, tehát neki sem mondtam semmit), de tény és való, hogy azóta még inkább férfinak tekintem őt. Valószínűleg kissé motoszkálna bennem, hogy micsoda egy puhap.cs, ha annyira sem képes, hogy legalább jelen legyen a felesége élete legkiszolgáltatottabb perceiben.

Ja és akik a régi szokásokkal és az afrikai törzsekkel jönnek, azok belegondoltak abba, hogy azért régen a szülés egy sokkal meghittebb, családiasabb dolog volt? Nem kellett egy vadidegen helyre, vadidegen emberek közé órákra, napokra bemenni, befeküdni, miközben félóránként turkálnak a nőben és sok felesleges dolgot kap (oxitocin, burokrepesztés, kézi méhszájtágítás, stb, stb). Miért baj, ha ezekben a kiszolgáltatott órákban mellette van az, akiben egyrészről 100%-ig megbízik, másrészről az az ember, akinek ugyanannyi köze van a gyerekhez, mint a nőnek.

Pl. a második babámat a születése után egyből elvitték, mert gond volt a szívhangjával, éppen csak megmutatták. Tök jó volt, hogy ott volt a párom, elkísérte őt és végig szemmel tartotta, hogy mit csinálnak vele.

Bocsi, kissé hosszú lett :)

Életem legjobb döntése volt hogy bementem. Szülés előtt úgy beszéltük meg hogy a vajúdás alatt bent leszek, majd amikor nyomni kell kimegyek és akkor megyek vissza ha megvan a baba. Aztán amikor nyomni kellett, nem tudtam kimenni, elengedni a feleségem kezét. Nem láttam semmit odalent, viszont azt látni és hallani amikor először felsírt a kisfiam, a világ legjobb érzése. Soha nem voltam még olyan boldog.

És igenis szüksége volt rám a feleségemnek, még akkoris ha csak a kezét tudtam fogni, hiszen gondoljunk csak bele hogy milyen rémisztő dolog ezen átesni, főleg első alkalommal.

Minden tiszteletem a nőké hogy ezt meg tudják csinálni, és úgy gondolom hogy együtt vállalnunk gyereket, akkor a szülést is illik együtt csinálni. Aki attól fél hogy rosszul lesz, az gondoljon bele abba hogy a felesége milyen rosszul van, min megy át...

Aki otthon akar szülni, az felelőtlen és önző. Veszélyezteti a babát és magát is.Nem hiszem, h 3 napot nem lehet kibírni egy kórházban.

Az apa jelenléte a pár viszonyától és a férfi beállítottságától függ.

Az én férjem bent volt, minden nap emlegeti, annyira jó élmény volt - mindkettőnknek.

34Éves Pasi vagyok.

Előre megbeszéltük, hogy bent leszek, ki nem akartam hagyni, mindenképp látni akartam.

5 Nappal ezelőtt, mikor elérkezett a várva várt pillanat, telefonon értesített a feleség "gyere"

Én felpattantam az ágyból, kávé, cipő, kabát,kocsikulcs, leszaladtam és hajrá. Örülök, hogy nem voltak rendőrök. ( 30-as táblánál 90 -el :D)

Felértem, bementem, átöltöztem és egyből be mentem a feleségem mellé a szülőágy jobb oldalához. Fájásai elég erősek voltak, verejtékezve feküdt. Fogtam egy nagyobb gézt víz és elkezdtem törölgetni arcát-homlokát.

A légszívbemarkoló és legszebb mondata,a következő volt "NEM SOKÁRA APA LESZEL" ettől, a meghatódás környékezett, a fájásai iszonyat felerősödtek, végig törölgettem homlok-arc legalább hűtötte kicsit, száját szintén. Egyszer csak elkezdett nyomni és a fejem combjai közé szegeztem. Láttam, ahogy egy kis fej elbukkan, vállak, csípő, lábak, talpacskák. És felsírt :)Köldökzsinór elvágása után, letörölgették, lemérték. Közben jött egy nyomás és kint volt a placetta, azt is végig néztem, ahogy kiterítették, hogy nem-e hiányzik belőle darab.

Ekkor a kisfiunkat már bepólyázták és a kezembe adták. Hát én csak néztem boldogan, s egy szó nem jött ki a számon, bárhogy próbáltam. Aztán osztályra vitték. Szülőszobán. egy szülésznő és egy orvos maradt. Doki kiabált, hogy valaki maradjon adagolni a fertőtlenítőt? de senki nem jött vissza, az orvos és szülésznő tiszta véres kesztyűben egymásra néztek, ekkor odaléptem és mondtam, "én itt vagyok, majd én adagolom" Mivel lábrésznél kellett lennem így láttam mindent, ahogy gátmetszés sebét amely vérzett, ahogy egy nagy tátongó luk maradt ott, ahogy összevarrták belűl-kívül.

Az egészre annyit mondhatok, egy élet megszületett, csodálatos dolog megélni ezt. Nem lehet szavakba önteni, sem pedig leírni. Azt tudom, nekem bent volt a helyem és újból ott leszek, ha itt az idő. Én személy szerint, a kinti várakozásba zakkantam volna meg.