Miért hagyják vajúdni a nőket akár 2 napig is?

Hát nem tudom, én hajnali kettőkor kezdtem el vajúdni, előtte három órát aludtam, mert sokáig tartott a film, és nem gondoltam volna, hogy szülni fogok "másnap". Persze aztán már nem tudtam visszaaludni. Dél felé mentünk be a kórházba, mert akkor vált rendszeressé. Nem tágultam rendesen, sőt el sem akarták hinni, hogy szülni fogok, mert a gép nem mutatott semmit, pedig akkor már a falat kapartam kínomban, és először el akartak küldeni.

Aztán felvettek osztályra, este kilenckor végre két ujjnyi rést állapított meg az ügyeletes doki, akkor a szülésznő előkészíthetett és szólt a dokinak. Kb fél óra múlva érkezett. Ő burkot repesztett, hát amire addig azt hittem, hogy fáj, az semmi nem volt. Érzéstelenítő nélkül szültem, akkor nagyon bántam, utólag már nem, most is így tervezem. Onnantól nem figyeltem az órát, de éveknek tűnt, mire teljesen kitágultam. Már könyörögtem Anyunak(ő jött be velem), hogy altassanak, vágjanak, vegyék ki). És hála égnek, hogy nem hallgattak rám! Mikor aztán lehetett, nagyon belelkesültem, valahogy megláttam az alagút végét, és negyedik nyomásra, 00:50-kor megszületett a kisfiam.

A doki jó időt pepecselt a gátvarrással(vágtak) és utána pihentettek, ilyen-olyan szuri, pisipróba, katéter stb. Kb három óra volt, mire elvittek aludni. egy anyuka volt a szobában, a kisbabájával. Reggel a motoszkálásra felkeltem, meg jöttek vizitelni. hétkor már azon tipródtam, hogy miért nem hozzák a kicsikémet, úgy éreztem, mint ha két napot aludtam volna.

Csupán azért írtam le a történetemet, hogy bizonyítsam, 23 órás vajúdás után, maga a születés ténye annyi erőt adott, hogy utólag sem értem, hogyan bírtam.

És hálát adok, hogy hiába kértem, nem császároztak, nem tágítottak mindenféle anyaggal meg ilyen olyan módszerekkel. Ez így volt tökéletes.

Barátnőm két napig vajúdott, majd született egy oxigénhiányos kisbabája, akivel 1 hónapot volt a kórházban. Szóval én köszi, de nem kérek a hosszú vajúdásból, hiába akár csak egy pozitív példa is...

Engem 12 óra után császároztak, mert egy ujjnyit sem tágultam. Bár nem vagyok császárpárti, de nem kértem volna abból, hogy még napokig vergődjek, úgy hogy egy picikét sem tágulok és ezt látta is a dokim.

Egy dokinak tudnia kell, hogy hogy áll a helyzet, és ha valami nem stimmel, akkor nem kellene napokig várni. Persze értem én, hogy természetes folyamat, csak ha meg mégsem úgy megy a dolog, mint kellene, akkor meg miért kockáztat egy doki?

Én azt mondom, hogy az az orvos aki hagyja a kismamámt két napig vajúdni az nem érzett még soha ehhez hasonló fájdalmat és megérdelemlné, hogy megérezze. Talán ezután százszor is meggondolná, hogy akár még 1 órát is szenvedteti.

Nem találkoztam még olyan kismamával aki azt mondta volna akár 5 akár 55 órás vajúdás után, hogy "de jó volt, ez kellett......." Aki ezt mondja annak "megszépültek" az emlékei a pici gyermeke láttán.

Én "csak" a kötelező hat órát vajúdtam a felrakott zselével, de elég borzasztó volt pedig nem vagyok egy sírós-pityogós nyápicka nő. Szűlés után azt mondtam, hogy még további hatot nem bírtam volna ki (de valószínű nem így van), mert az első percek után rögtön jöttek a fájások. Először 10 percenként, de utána szinte szünet nélkül. Semmit nem tágultam, pedig kétszer kézzel is próbáltak a dokik kézzel tágítani és végül császár lett. A császár-műtét viszont szerintem kibírható volt.

Én 3 napot vajúdtam a kisfiammal. Hát nem kívánom senkinek!!!

Túlhordás, befektettek, próba indítás, semmi, várakozás, semmi. Csütörtök reggel 7-kor megindították, jöttek a fájások, rendszertelenek voltak, bírtam. Dél körül rendeződött, de nem volt "elég" erős. Az éjjel így ment... Másnap reggel vizsgálat, még egy zselé. Ahogy feltette szinte azonnal bedurvultak a fájások, majdnem eltörtem a párom lapát kezét. :S Persze végig ment az oxi is, azt mondták ez már egy elefántnak is elég lenne. Eltelt még egy nap és még egy éjszaka, kaptam én minden félét, hogy bírjam, de már ki voltam mint a kutya. Adtak méhszáj lazító injekciót, sz@rt ért, végül kiütöttek nubainnal, a fájásokat ugyan úgy éreztem csak azt nem tudtam hol vagyok meg hogy mi történik velem. Szombat fél 11 körül közölte a dokim, hogy már hajlandó megcsinálni a császárt mert a gyereknek már alig jön vissza a szívhang a fájások után. 23.-a reggel 7-től szombat délelőtt 10:53-ra született meg a fiam, elkékülve, felázottan, oxigén hiánnyal. Mikor ki vették fel sem sírt, mikor kapott egy kis oxigént akkor kapkodott csak levegő után. Csak a szerencsén múlt, hogy nem lett maradandó baja.

Én akkor azt mondta nincs az az isten, hogy én még egyszer szüljek!!! A műtét közben is azt hajtogattam az orvosnak, hogy kössön le mert soha nem akarok még egy gyereket, de a párom nem engedte és utólag az orvos is bevallotta azért nem kötött le mert félt, hogy mi lesz ha nem valami baj lesz a babámmal és ha ő leköt nem lehet több gyerekem. Azért jó, hogy erre akkor nem gondolt amikor mi már pénteken könyörögtünk neki a császárért. Fogadott doki volt mégis hagyott ennyit szenvedni. Előttem írta valaki, hogy a fizetett dokik nem hagyja, engem sajnos hagyott :S

A válasz írója 89%-ban hasznos válaszokat ad.

A válasz megírásának időpontja: tegnap 14:46

Kommentelő válaszához szólnék hozzá: Hogy lehet az, hogy csak a császárnál vették észre, hogy rosszul fekszik a gyerek? Nekem mind a nőgyógyászom, mind a kórház nézi a baba fekvését. Emellett 4D uh-n még én magam is láttam, hogy hogyan fekszik a gyerekem... Ráadásul vajúdás közben is folyamatosan nézik a gyerek mozgását, szívhangját, stb.

PErsze sajnos nagyon sok kontár orvos van, meg olyan, aki egyszerűen nem foglalkozik a betegével... Az ilyen orvosokat eltiltanám a praktizálástól.