Ez traumának számít vagy normális? Egy hónapja hoztam világra a babámat császármetszéssel. Haránt feküdt, így nem volt más választás. Nem féltem előtte,nyugodtan mentem a mütőbe

Normális, de ahogy írták traumaként is érhet téged. Mindenki más.

Nálunk a kórházba teljesen normálisak voltak. Első nap nem is aludt velem lányom.

6 óra után általában keltenek. Nekem szóltam este 10kor hogy felkéne állni. Aztán otthagytak, erre jön 1 óra múlva az ápoló hogy miért fekszem még mindig 😆...hát mondom mert nem bírom mozogni és még egy kapaszkodó sincs. Jött egy másik ápolónő. Ő segített tusolni is.

Nálunk kocsiba voltak a babák. Mérni kellett vinnem szoptatás után. Nekem abszolút nem is volt/lett tejem.

1 hónap még nem olyan sok, jobb lesz ez. Ha van kivel beszélni (párod, anyud, barátnőd), akkor beszélj róla. Jót fog tenni.

Rossz érzései meg mindenkinek vannak, hazudik akinek néha nincsen elege.

Ha meg olvasod.. :) Engem is traumaként ért az egész helyzet, lehet azért, mert a császár nekem nem is volt opció, nem erre készültem.

12 órát vajúdtam, alig tágultam, semmi szünet nem volt két fájás között, az epidurális érzéstelenítés csak kicsit hatott, rengeteg gázt szívtam, hogy lazuljon a fájás okozta stressz de az sem hatott. Tehát 12 óra után sürgősségi császárral született a kisfiam reggel 9-kor, rám tették a kicsit, és bár a megőrzőben voltunk többet de onnantól nagyon egyedül voltam. A gáz miatt én olyan délután 3 körül tértem igazán magamhoz, a kicsit rám rakták már az elején és ő végig aludta azt az időt, nem is evett. Ez okozta az első kis traumát, hogy a gáz kiütötte a kicsit is. Alig volt előtejem, a kicsi nem tudta bekapni a mellbimbómat, mert túl lapos volt, de a csecsemősök annyit segítettek, hogy jó lesz az, legyen mellen egész nap. Én is csak görnyedve tudtam szoptatni. Nekem annyival volt könnyebb, hogy a vajúdást fájdalmasabbnak éreztem mint a műtét utáni időszakot. A második napon már könnyebben mozogtam. Otthon szoptatási tanácsadó segítségével a 4. napon megindult a tejem (addig kapott tápszert is kiegészítésként) és akkor már szépen evett, anyatejes baba lett 100%-ban. Hónapokig beszélni sem tudtam róla, olyan traumaként éltem meg, hogy nem tudtam megszülni a kisfiam, majd táplálni sem tudtam… hiába csak pár nap volt. Azt sem tudtam mondani, hogy szültem, mindig azt mondtam, hogy műtöttek, pedig nem kényelemből választottam( tudom, Te sem :)) Szóval nem vagy egyedül, ez a baby blues. Igen, normális, hogy folyton sírsz, ha tudod, beszéld át ezt sokszor a pároddal, vagy más anyukával. :) Kitartás anyuka!😊