Vajon aki nem tud szoptatni (mert ő azt állítja), az tényleg mindent megtesz érte vagy csak nem akar és ezt nem vallja be?

Tudod, ez nagyon de nagyon szubjektív téma, épp ezért nehéz róla objektívan beszélni. És vannak, akik az objektív megállapításokat sem szeretik még csak olvasni sem.

Én is szeretek csak úgy általánosságban elgondolkodni az "élet nagy dolgain" :) ; és valóban, nekem is sokszor hasonló előérzetem(!) van, amikor ilyen-olyan történeteket olvasok.

De, minden éremnek két oldala van:

Én még nem vagyok egy húde nagytudású segítő a magam max. 4 évnyi tapasztalatával; bár már ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy időnként én is ezt lássam, érezzem, amit te.

Tudod, én azt gondolom, hogy azok az anyukák (és mindegy, hogy szakemberek is mellette vagy sem), akik sikeresen vissza tudták állítani a szoptatást pl. a kezdeti nehézségek után, egyrészt biztosan többet tudnak, mint mások, másrészt, MÁSKÉPP is látják a dolgokat, mint mások. Pont tegnap írtam egy másik kérdésnél, hogy a negatív ÉS a pozitív oldal együttes megélése és a köztük lévő különbségek megtapasztalása rengeteg tanulságot hozhat az embernek. Az, akinek soha nem voltak szopis gondjai, egyszerűen nem tudhatja, hogy mennyire nehéz ilyenkor. - De az, aki ""túl korán"" feladta a szoptatást, szintén nem tudhatja, milyen tovább szoptatni és milyen szempontból érheti/érhette volna meg folytatni. Vagyis, nehéz arról objektíven állást foglalni, amiről nincs saját élményünk. És épp emiatt gondolom azt, hogy azok, akik mindkét oldalt megjárták, talán mindkét helyzetből picit többet látnak, jobban észreveszik az összefüggéseket stb. Tehát én a magam részéről inkább bízom az ilyen értelemben tapasztalt anyukák véleményében, mert ők már több mindent láttak a világból.

Na, de ez még csak az objektív része a dolgoknak.

SZUBJEKTÍVE teljesen más dolgokra koncentrál egy szoptató ill. egy tápszerező (vagy afelé haladó) anyuka, más gondokat, célokat lát, más aggasztja stb. Ha teneked is volt anno szopis gondod, akkor ha visszaemlékszel, valószínűleg eszedbe jut, mennyire pocsékul érezted magad néha. Akármennyire is jól alakulhat végül, amikor az ember még benne van és kínlódik, nagyon nehéznek érezheti a helyzetét. Általános lehet ilyenkor, hogy az anyukáknak lelkiismeretfurdalása és önvádja van, hogy pl. alkalmatlan vagyok erre a feladatra. De, a legtöbben természetesen próbálnak ez ellen tenni és több-kevesebb ideig kísérleteznek is, hogy megoldják a dolgokat. Ami vagy sikerül végül, vagy nem.

Namost, annak az OBJEKTÍV megítélése viszont, hogy xy TÉNYLEG eleget tett-e a szopi érdekében, szerintem lehetetlen (és talán bizonyos értelemben véve értelmetlen is). Ha tudományos igénnyel nézed a kérdést, akkor ehhez először is kellene egy olyan fix és állandó mérce, ami alapján össze tudod hasonlítani egymással az anyukákat. De mi legyen ez a szempont? Pl. a szopival eltöltött idő? A kipróbált módszerek száma? A végigsírt napok aránya? Vagy mi? És biztos, hogy ezek tökéletes képet adnak arról, hogy mi zajlik a háttérben? Elég, ha csak ennyire figyelsz?

Szóval látod, nem igazán lehet egy olyan (pláne tárgyilagos) tényezőt találni, amire alapozva aztán nyugodtan ki merhetnéd jelenteni, hogy igen, xy megtette, amit "kellett", yx viszont nem.

De menjünk tovább, megint SZUBJEKTÍVAN: ezeknek a küzdelmeknek legalább annyira fontos az érzelmi töltete, mint maguk a konkrét módszerek, amiket az anyuka kipróbál közben. A fenti lelkifuri és a sérült önbecsülés, énkép visszaállítása mindenkinél fontos motiváló erő lehet - de ebben sem vagyunk egyformák. Van, aki olyan típus, hogy a végletekig küzd és akkor sem adja fel, ha mások szerint már felesleges. Más viszont könnyebben "beadja a derekát", mert pl. ő kényelmesebb típus / mert ráhagyatkozik a többségi véleményre / mert teljesen kimerül a végére / mert az ő számára egyszerűen az a logikusabb, ha perpill befejezi a szoptatást / mert nem jut hozzá időben a szükséges információkhoz és támogatáshoz stbstb. Számtalan magyarázat lehet amögött, hogy valaki úgy dönt, abbahagyja. De mindegyik lehet logikus és indokolt. És, de mindenképp elfogadható kell(ene) hogy legyen mások számára is.

Nu, szerintem egyáltalán nem baj, hogy ilyesmiken gondolkozol, Kérdező, sőt, sokat tud az ember saját maga számára is tanulni egy-egy ilyen eszmefuttatás közben. (Én pl. rendszeresen okosítom így magam az esti zuhanyzás közben.:) De ha mindezeket végiggondolod, talán te is jobban látod, hogy sose csak fekete vagy csak fehér a kép. És pont ezért annyira nehéz, de élvezetes is a szopis segítségnyújtás. :)

Egyébként hadd írjak le akkor én is egy személyes élményt a témával kapcsolatban:

Még kiscsirke kezdő szopis voltam, amikor egyik gimis osztálytársamnak babája született. Mint a "megtérésem" óta mindig, neki is felajánlottam a segítségemet, ha valamikor szüksége lenne rá, de persze nem tolakodóan. Erre a felajánlásra rögtön jött is vissza a válasz, miszerint anyukának már a kezdetekkor több szopis gondja is akadt. Időhöz kötött szoptatási gyakorlat, játszócumizás, állandó méregetés, tápszeres pótlás; nem részletezném, szerintem sejti mindenki, hogyan lehetett. Erre én nyilván ajánlottan neki egyrészt egy adag olvasnivalót (merthát szakmailag nézve kb. minden részletben hibák sorakoztak, úgyhogy átfogó informálódásra lett volna szüksége szerintem), másrészt adtam pár konkrét tippet is, hogy én mit próbálnék ki a helyében. Nem sokkal később visszaírt, hogy nincs semmi javulás, egyre több a tápszer. Hogy a javasolt dolgokat elolvasta, kipróbálta-e, az nem derült ki sose. Megint írtam neki választ, aztán jött pár hét szünet. Idővel én írtam neki újra, hogy érdeklődjek, hogy állnak, mire azt válaszolta, hogy 2 hétnyi próbálkozás után feladta a dolgot, tápszeres lett a kislánya.

Hát, megmondom őszintén, miután elolvastam az utolsó levelét, 2 napig dühöngtem itthon magamban. :) Egyszerűen nem értettem, nem tudtam felfogni és elfogadni, hogy miért nem próbálkozott jobban, tovább stb. 2 hét. Ha azt vesszük, ez nagyon kevés idő, főleg, ha valakinek alapból egy rakás egymással összefüggő szopis gondja van. Ez talán inkább a minimum idő, amíg egyáltalán némi javulást lehet látni.. nemhogy minden rendbe jöjjön! És őneki ehhez képest meg ennyi volt a max., amit rááldozott... 2 napig túráztattam magam ezen az egészen, mire le tudtam nyugodni.

Aztán teltek a hónapok és egyre tapasztaltabb lettem a szopis dolgokban. Egyre több történetet olvastam, egyre több anyukának tudtam segíteni - és egyre inkább meg kellett látnom, hogy mennyire fontos a helyes hozzáállás. Vagyis, hogy ne ítéljünk meg senkit, pláne ne pár információ alapján. Mert ennyiből honnan is tudhatnám, hogy ő min ment keresztül abban a 2 hétben? Lehet, hogy semmit nem olvasott el és nem próbált ki - de lehet, hogy vért izzadott és teljesen kimerült. Csak éppen annyira elege lett már a végére, hogy nekem se akarta ezt részletezni és annyival rövidre vágta, hogy 2 hét után befejezte és pakk. Nem tudhatom kívülről, hogy mi minden történt velük ebben az időszakban. És azt sem tudhatom, hogy akár ő, akár a babája hogyan élte mindezt meg. De ha jól akarom csinálni, amit, akkor az összes szóba jöhető lehetőséggel számolnom kell. - És, ahogy az előző hsz-ben felkiáltójellel írtam, az előzetes megérzéseimet, előítéleteimet, elvárásaimat tudnom kell a helyünkön kezelni. Mert oké, ezek sokszor tényleg jó dolgokat súgnak, nem véletlenül vannak és használjuk őket a mindennapokban. De sokszor megesik, hogy mégsem úgy van a valóságban, ahogy én azt elsőre megtippeltem. Ezt is be kell kalkulálni.

Kérdező, bocsánat a regényért és a személyeskedésért, de talán az én esetem is jól példázza azt, hogy mennyire nem egyszerű megítélni a másik embert. Én akkor voltam ilyen "vakmerő" stádiumban, amikor még inkább a "mindenkit meg akarok váltani"-érzés hajtott előre:) ; de ahogy egyre többet tudok meg a témáról, egyre inkább nyugszom lefelé, és egyre több szempontból is képes vagyok mérlegelni egy adott helyzetet. Igaz, ez nálam szakmai ártalom - de talán egy hétköznapi embernek, laikusnak is tanulságos lehet.

Na, még erre reagálnék, mert sokszor szóba kerül. Megint az érem két oldala:) :

Igen, a szoptatás (egy adott baba-mama páros esetén) valóban intim szféra - és ha innen nézzük, akkor tényleg van egy pont, amin túl már nem tartozik másra, mi hogyan történik.

De, a szoptatásnak (úgy anblokk) van egy nem kevésbé fontos szociokulturális vonatkozása is - jelesül, vannak egészségügyi kihatásai és társadalmi jelenségek sorozata, amiben szerepe van ill. lehet (pl. pedagógia és pszichológia).

Szerintem a Kérdező nem az első értelmezésben kérdezte, amit, hanem arra volt kíváncsi, hogy általánosságban ki mit gondol erről. De persze általában se lehet erről konkrét példák nélkül beszélni. ;)

Nem tudom, ha már előfeltevések, én kicsit azt érzem, hogy egyesek nem tudnak elvonatkoztatni a konkrét dolgoktól. Ez persze nem baj, csak vagyunk itt páran olyanok is, akik szeretnek nagyívű gondolatokat levázolni; ne legyen ez se baj. :)

Igen, igaz, de én úgy gondolom nem csak a szoptatásnak van ilyen vonatkozása, hanem nagyon sok minden másnak is. Minden mindennel összefügg és hatással van az egészségünkre, testi-lelki fejlődésünkre ami legalább annyira fontos, ha nem fontosabb mint a szoptatás, csak épp az most nincs előtérben, nem foglalkoznak vele annyit. A szoptatás témakör most éppen divatos, markáns vélemények csoportosulnak mindkét oldal mellett és talán ebből adódóan sokan úgy vélik mindenki részt akar venni ebben a "hadakozásban", de közben pedig nem. Nagyon sokan szeretnék ezt is a helyén kezelni, saját maguk eldönteni és szeretnének mentesülni a kényszeres behatásoktól, a tolakodó, kéretlen kérdésektől és "segítő szándékoktól". Sokan szeretnénk ezt megtartani a saját dolgunknak és ha szükségesnek látjuk akkor majd kérünk segítséget.

Az a baj hogy Magyarországon csak a ló két oldalát ismerik, a középutat valahogy nem.