Egyedül maradtam a családommal szemben, mit tennétek?

Nem annyira gyereknevelési, inkább felnőtt-kommunikációs probléma.

A kislányom 2.5 éves lesz. Újabban csíp, karmol minket dühében, még vicsorog is. Szerintem nem "előre megfontolt" rosszakaratról van szó, csak nem tud uralkodni magán - utána simogat, vigasztal. Próbálom higgadtan kezelni, lefogni a kezét, következetesen elmondani, hogy nem csípünk, az fáj... Néha rá is kiabálok, én se vagyok fából.

A családban mindenki más (a férjem, a szüleim, a tesóm) meggyőződésesen vallják, hogy vissza kell neki csípni, majd leszokik róla.

Velem is ezt csinálták, mikor kicsi voltam: visszaütöttek/csíptek, a számra ütöttek, ha nyelvet nyújtottam - a mai napig emlékszem arra a tehetetlenségre, hogy dühös vagyok, kitörne belőlem, de nem szabad, mert szájon vágnak és kizavarnak... Néhányszor fordult csak elő ez, de a mai napig bennem van az emlék. Nem mondom, hogy ezért, de még ma is problémáim vannak az indulataim kezelésével, sokszor azon kapom magam, hogy legszívesebben ütnék.

Na ettől meg szeretném kímélni a kislányomat. Ésszel, türelemmel szeretném nevelni, hogy ne az agresszió legyen az első reakciója, de hiába kérem őket, főleg a férjemet, hogy ne már a fizikai erőszak legyen a legjobb eszköz egy kétévessel szemben, azzal hurrognak le, hogy az én hűde-liberális módszerem szemlátomást nem működik, hiszen még mindig csipked.

A szüleimmel nem tölt olyan sok időt a kicsi, és őket nem is csípi annyit, de ha mégis, ismerem őket, hogyan reagálnak. Nem tudom, ezt a berögződést hogyan tudnám kibeszélni belőlük. Amúgy imádják, odavannak érte, a kislány is nagyon szereti őket. De agresszióra agresszióval felelnek, mint a kutyák.

Az jobban fáj, hogy a férjemet se tudom meggyőzni. Ővele is így bántak gyerekként, a pofon, elfenekelés, bezárás gyakori volt, és nincs más eszköze. És hát be kell látni, a "Nem csípünk, anyának fáj" módszer nem hoz épp látványos eredményt.

Hogy tudnám ezt kommunikálni a "túlerővel" szemben?