Van itt olyan szülő, akinek sikerült 'őszintén' feldolgoznia hogy a gyermeke autista?

Nálunk ez 7 éves korban derült ki.

A feleségem hozzád hasolóan összetört.

És biztosan megdöbbentő amit mondok, de amikor a sokadik pszichológus azt mondta, hogy a gyerek autista, valami borzongással vegyes megnyugvás futott végig rajtam. Ilyen lehet a buddhistáknál a megvilágosodás.

Eddig azt hittem, én nevelem rosszul a gyereket, és neveletlen. Hiába nézem Ranschburg youtube videóit, hiába olvasom Vekerdy könyveit, valahogy nem működnek a tanácsok.

De amikor a diagnózist kimondták, akkor végre összeállt a kép. A kirakós puzzle darabkák egyszerre világos rendben sorakoztak előttem és összeállt a kép a darabkákból.

Mintha egy használati utasítást kaptam volna a gyerekhez.

Szabályos boldogság öntött el, hogy végre megvan az irány, milyen szakirodalmat kell olvassak, ha jót akarok a kisfiamnak.

Én is nagyon szeretem.

Én nem méricskélem más gyerekekhez.

Ő autista, és az is marad. Ebből nem lehet meggyógyulni.

De!

Fejleszthetőek. Minden olyan gyakorlat, amely az egyensúlyozó rendszerüket veszi igénybe, fejleszti az agyukat. Járunk vízi torna terápiára és szenzomotoros tornára. És látom, hogy jót tesz neki.

És amúgy is egy szeretnivaló kiskrapek :-)

Tisztelet jár neked azért, mert ezt le mered írni egy nyilvános fórumra. Anno Szerintem az én anyám is így érzett, amikor kiderült, hogy valami nem oké velem. 10 évet várt egy gyerekre, szeretett volna normálisat...és engem kapott. 3-9 éves koromig jártuk az orvosokat és végül 9 évesen lett diagnózisom. F84, asperger. Hurrá.

Valahol megértem a reakcióját, hiszem mint szülő, már előre elképzelte, hogy majd az ő gyereke ezt meg azt fogja csinálni, ehelyett a gyerek ült a szekrényben. De én láttam a gyerek szemszögéből is. A pillantásokat, amikor a többi gyereket nézte, aztán csalódottan "észrevette", hogy én is ott vagyok...és igen, én nem lettem "normális", ugyan mit vétett ő, hogy engem kapott? Nagyon szomorú voltam,mert tudtam, hogy nincs megelégedve velem, szerettem volna olyan lenni, mint a többiek, de nem ment. Óriási megfelelési kényszer alakult ki bennem. Nem értékelte azt, ami vagyok, a "szuperképességeim" feldühítették, a hiányosságaim még jobban. Kb. 10 évnek kellett eltelnie, mire végre felfogta, hogy én is érzek és hogy bár nem éppen erről a bolygóról származom, van hasznom és van értelme, hogy létezem.

Igazából tanácsolni nem nagyon tudok mit. Amit biztosra mondok, az az, hogy egy másik gyerek nem fogja "kijavítani" az auti gyerekedet, csak ezért ne vállald be. Ő nem egy hiba az életedben, nem tehet róla, hogy ilyen. Te sem tehetsz róla. Hibáztatni itt bárkit felesleges. 3 évesen még hosszú út áll előtte (és előtted is), feljeszteni kell és megtanulni értékelni őt azért, ami. Nem pedig az általad előre elképzelt gyereket keresni benne. Igazságtalanság? Lehet. De nem a gyerek akart autista lenni, ezt a port nem rajta kell leverni. Egy normális gyereknél is vannak hullámvölgyek, amikor úgy viselkedik, mint egy gyagyás és ezzel a szülő agyára megy. Nem kell szégyellni, ez van. Meg kell élni, megtapasztalni és tanulni a tapasztalatokból.

Amit most átélsz, az egy gyászfolyamat. Nem csak haláleset után esünk át ezen, hanem más nagy csalódások után is. Az ember először tagad, aztán dühös, majd megnyugszik és elfogad. A végén talán meglátja a jót is. Nem ártana eljárni egy szülőtréningre vagy más szakemberhez is, ha eddig nem tetted. A mi időnkben sajnos nem volt még ilyen, pedig az én anyámnak is jól jött volna, talán hamarabb kapcsol, hogy gyereke van és nem robotja.

Üdv, 26 éves aspi

Szia, kedves sorstárs:) Teljesen természetes, hogy így érzel most! Annak idején én is így éreztem, amikor diagnózist kapott a fiam. Ez egy gyászfolyamat, amit meg kell élni, végig kell járni az állomásait.

Most jelenleg ott tartok, hogy van egy okos, jól funkcionáló, kiváló humorérzékkel bíró autista fiam, aki imád oviba járni, mert szeretik mind az óvónők, mind a gyerekek. Nagyon okos, érdeklik a tudományok, a matek, a bolygók, a filozófia (!) stb. 5 évesen.

De nem innen indultunk. A teljesen beszédtelenségből, súlyos viselkedésgondoktól. De nem adtuk fel!

Nem, mert az autizmus nem véletlenül van a Földön. Ez az állapot olyan sajátságos készségekkel járhat, ami egy normál embernél hiányzik. A szoftveripar jelentős százalékát autizmusban érintett emberek teszik ki.

Temple Grandin szerint, aki mag is autizmussal él (tanár, kutató, pszichológus), az autizmus nélkül a barlangban élnénk még...

Tudom, ez még sovány vigasz, mert az elején vagytok. És amikor éppen elgurul a gyógyszere és gyagyás, akkor az ember hajlamos azt gondolni, hogy vége mindennek, örökre ilyen marad:)

Adj magatoknak időt. Ő egy különleges kis emberke, akinek megvannak az értékei, amiért nagyon is szerethető. És soha nem lehet tudni, milyen erőforrások vannak még benne, aminek később nagy hasznát veszi.

Küldök neked egy videót, ami pár perces, Grandin tanít rajta az autizmusról (aki maga is érintett) Nagyon nagy erőt ad, mert a "világnak mindenféle elmére szüksége van":)

Bár most még nem hiszel nekem, de az autizmus nem a világvége. Igenis lehet boldog egy autista ember is és ha sikerül megtalálni azt a területet, amiben képes elmélyülni és kamatoztatni, akkor nagyon is sokra viheti.

Nagyon sok munka és fejlesztés. Hit és csüggedés jár vele, de megéri:) Én már nem bánom, hogy a fiam auti, nagyon büszke vagyok rá:) Van, amikor kiidegel (ez természetes), van, amikor nagyon haragszom rá és a világra, de összességében tudom, hogy nagyon értékes és nagyon klassz kis ember:)

Ahogyan a TIéd is:)

a video:

[link]

Jelen.

De nem mindig volt így, és örülök, hogy előttem többen leírták, hogy ez érzésed NORMÁLIS és hogy ez egy gyászfolyamat, amin végig kell menni. Sajnos ezt nem mondják el, amikor a diagnózist adják, pedig nagyon fontos lenne!

Leírom, én hogy voltam ezzel...

5 éves volt a lányom, amikor diagnózist kapott. Akkoriban súlyos viselkedési problémái voltak az oviba, dühkitörések, agresszió, minden. Pedig amúgy értelmes, jó képességű, magasan funkcionáló auti, de rengeteg probléma volt vele.

Amikor a diagnózist megkaptuk, úgy éreztem, mint a 11. válaszadó: végre kulcsot kaptam a gyerekhez, megértettem, hogy nem ő problémás, ő egy tökéletes auti, csak a környezet nem megfelelően viszonyult hozzá. Ez egyébként be is bizonyosodott, mert ahogy szakszerű fejlesztést kapott, megszűntek a problémák is.

Aztán eltelt pár év, én más miatt pszichológushoz kezdtem járni... és a terapeutám egyre mondogatta, hogy én nem fogadom el a gyerekem. Tiltakoztam kézzel-lábbal, hogy ez nem igaz, én igenis elfogadom... hónapokon keresztül.

Aztán egyszer épp terápiára mentem, mikor az autóban egy piros lámpánál villámcsapás-szerűen tört rám az érzés, hogy "b...sza meg, én NORMÁLIS gyereket akartam!". Én arra készültem egész életemben, hogy lesz egy tök átlagos gyerekem, én nem ilyen életre készültem, nem akartam olyasvalakit, aki MÁS, mint a többiek. Üvöltöttem, bőgtem, tomboltam... minden elfojtott fájdalmam kitört belőlem egy pillanat alatt. És utána elmúlt.

AZÓTA tudom elfogadni a gyermekem, hogy felfogtam, nem fogadom el őt. Meggyászoltam a korábban bennem élő képet, az elképzelt gyerek ideálját. Akkor és ott el tudtam engedni és azóta azt a gyerekemet szeretem, aki VAN.

Nem cserélném el semmi pénzért egy neurotipikusra! Imádom az auti agyát, logikáját, racionalitását, bölcsességét, szabálykövetését, őszinteségét, humorát, lelkesedését...

Kicsit utálom, hogy válogatós, hogy néha rugalmatlan és nehezen lehet változásokra rávenni... zavar, hogy a környezet megbámulja a repetitív mozgásai miatt, de ezért a környezetet utálom.

Én amondó vagyok, hogy az elfogadás önmagában fejlesztő hatású. Mostanra a hétköznapokban nagyon-nagyon kevés problémát okoz az autizmus, semmi olyat, amit ne lehetne könnyedén kezelni. A lányom normál általános iskolába jár, vannak barátai, jól tanul... itthon is egy teljesen átlagos gyerek, csak kicsit (jó, nem kicsit) okosabb, mint az átlag. Nagyon jó a kapcsolatunk, rengeteget beszélgetünk, nevetünk.

Ami pedig az aranyköpéseket illeti: még lehetnek nálatok is! A lányomnak olyan dumája van, hogy mindenki el van tőle ájulva a környezetünkben! ;) Bőven beindulhat még nálatok is a beszéd, de ha nem, meg fogja találni a módját, hogy kifejezze magát!

Van egy írás, ami gyönyörűen kifejti, milyen "más" gyereket nevelni, íme:

[link]

Szóval: Isten hozott Hollandiában! Jó itt, hidd el! Én imádom!