Hogy kéne bánni egy ilyen kislánnyal?

Szakember kell, aki segít abban, hogy túltegye magát a történteken.

Valószínűleg nem "brahiból" hisztizik, hanem tényleg komoly lelki problémái vannak és így mutatkozik ki.

az ilyen zilált családi hhátterű gyermekeknél szinte automatikusak a kötődési zavarok, szakember szükséges, és szerintem nem is lehet várni sokmindent ép családi hátterű gyermekhez viszonyítva. nagyon nehéz lehet neki, a kamaszkor meg pláne az lesz.

nem találja önmagát már most, azért keresi a gyökereit. ez kamaszkorban még durvább lesz, hajlamos lesz bűnözésre is :(

Szegény gyerek, baromi nehéz élete van. Ezért mondják a gyerekpszichológusok, hogy a lehető legrosszabb egy gyereknek, ha ide-oda pakolásszák. S mivel tulajdonképpen itt egy családon belüli örökbefogadásról van szó, szerintem érdemes volna ehhez értő szakembertől tanácsot kérnie a nagyszülőknek (ha érdekel, priviben szívesen megírom, hová fordulhatnának).

Hogy hogyan kellene bánni vele? Szerintem első körben azt kell tudatosítaniuk a nagyszülőknek magukban, hogy – amint mondani szokták – kétféle gyerek van, az egyik otthon „jó”, de máshol „rossz”, a másik otthon „rossz”, máshol pedig „jó”. Bármennyire idegtépő is ez a gyereket nevelőknek, az utóbbi eset a jobb, mivel azt mutatja, hogy velük a gyerek mer „rossz lenni”, megbízik bennük (míg a külvilágtól fél). Szóval nem megsértődni kell azon, hogy otthon hisztizik, hanem elhinni azt, hogy ezt épp azért teszi, mert velük „ki meri engeni a gőzt”.

Egy ilyen családtörténettel márpedig igen sok „gőz” gyülemlett fel a gyerekben. De elég csak abba belegondolni, hogy ő tudja, bármikor újra megtörténhet vele, hogy elszakítják azoktól, akiket szeret (hiszen már megtörtént), és ez az érzés már önmagában is borzalmas lehet.

Idemásolok egy részt egy nagyon jó könyvből, nagyon jól leírja az ilyen zilált gyermekkort, többszöre ide-oda pakolászást megélő gyerekek lelkivilágának néhány aspektusát, s bár konkrétan az örökbefogadások szereplőiről szól, igen tanulságos mindenki számára, aki átélt gyerekkorában nagy veszteséget (vagy ismer olyat, akivel ez történt).

„A klinikánkon megforduló négy és nyolc év közötti gyerekek legtöbbjének van valamilyen agresszivitással kapcsolatos gondja. Az örökbefogadás mindig együtt jár a veszteséggel, és az ehhez fűződő érzelmek gyakran nyilvánulnak meg dühben, haragban. […]

Könnyebb megtanítani egy gyereket a haragja kezelésére, mint egy depressziós gyereket meggyógyítani. A harag dinamikus. A depresszió megbénít. Az örökbe fogadott vagy nevelőszülőnél élő gyereknek van oka dühösnek lenni, ez az adott körülmények között teljesen helyénvaló érzelem. Ezért a legnagyobb jótétemény vele, ha határokat szabunk neki, és megtanítjuk arra, hogyan kezelje a dühét.

A másik gyakori probléma az örökbe fogadott kisgyerekek számára a kontroll kérdése. Végül is, ha elválasztották a vér szerinti családjától, elköltöztették – egy pillanat alatt az egész élete megváltozott –, kit ne izgatna a kontroll témája? Az örökbefogadottak tudják, hogy valóban sok minden megtörténhet, nemcsak a fantázia világában, hanem a valóságban is. Tudják, hogy elveszíthetik a szüleiket. Tudják, hogy elszakíthatják és elköltöztethetik őket. Ezek a dolgok legalább egyszer már minden örökbe fogadott gyerekkel megtörténtek. Ennek eredményeként szükségük van rá, hogy tudjanak mindenről, ami történni fog velük, és hogy ezeket a dolgokat újra és újra elmagyarázzák nekik. Előfordulhat, hogy esténként elalvási nehézségeik vannak. Ez nem trükk, hogy tovább maradhassanak fenn (bár ez is beléphet a képbe), hanem annak a ténynek a kifejezése, hogy amikor az ember alszik, elveszíti a kontrollt.

Egyes örökbe fogadott gyerekek látszólag nagyon gyorsan alkal mazkodnak új helyzetekhez: ez a túlélés képessége. Belülről azonban az átkötés mindig nagyon nehéz.

Ha egy örökbe fogadott gyerekkel meglátogatják korábbi nevelőszüleit, vér szerinti szüleit vagy származási országát, örökbe fogadó szüleinek nagyon meg kell nyugtatniuk őt afelől, hogy nem hagyják ott. Bárhol, bármikor, ha új helyen kell ott maradnia – óvodában, iskolában, nagyszülőknél – mindig elő fog törni belőle a veszteségtől és elválástól való félelem. […]

Mindezek a dolgok – a harag, a kontroll szükséglete, a változások- hoz való alkalmazkodás nehézsége – a kisgyermekek normális fejlődésének természetes részei, de örökbe fogadott gyerekeknél fokozottabban jelentkeznek. A szülőknek, a tanároknak, illetve bárkinek, aki gyermekekkel foglalkozik, tudatában kell lennie ennek, meg kell értenie ezeket az érzelmeket. Együttérzést kell tanúsítaniuk, ugyanakkor határozottságot kell mutatniuk, amikor az elválással és veszteséggel kapcsolatos témákkal foglalkoznak.”

Itt pedig egy olyan rész, ahol az örökbefogadottak szempontjából írja le a dolgokat a szerző, szerintem elég sokban rímel arra, amiket írtál a kislány viselkedéséről:

„Minket, örökbefogadottakat kiemeltek, elköltöztettek, átültettek, új identitást adtak nekünk. Így aztán mindannyiunkban vannak sérülések ezzel a korai (egyes esetekben nem is olyan korai) eseménnyel kapcsolatban.

Mindnyájan magunkban hordozzuk ennek az elsődleges veszte- ségnek a traumáját, későbbi költözéseink és veszteségeink traumájával együtt.”

„Intimitás? Ismerned kell magadat ahhoz, hogy tudd, mivé válhatsz valaki más mellett. Mi vagy függővé válunk másoktól, szentimentálisak és behálózhatóak leszünk, hogy azután elutasítottnak érezzük magun- kat, vagy épp ellenkezőleg: távolságot tartunk, és érinthetetlenek ma- radunk. Elvégre legalább két családhoz tartozunk egy időben, miköz- ben egyikbe sem tartozunk teljesen.”

„Kötődés? Gyökereink sérülékenyek, mivel már egyszer (vagy két- szer, vagy többször) elszakították őket. Ugyanakkor jól kötődünk vala- kihez, aki képes kötődni hozzánk (kettőn áll a vásár). De ne ráncigálja- nak minket jobbra-balra, különben képtelenné válunk a ragaszkodásra. […] Gyakorta az a legmeghatározóbb élményünk a kötődésről, hogy mikor már éppen kialakult, elszakítanak, majd újra elhelyeznek, megint elszakítanak…”

„Veszteség? A veszteség érzése mindent áthat. Ezt is végletes módon dolgozzuk fel. Sokan közülünk gyűjtögetővé válnak, mindent megtartanak az utolsó darabkáig. A kedvenc pulóverünkből több darabot is őrzünk, mert mi lesz, ha az egyik elvész? Szo- bánkban a plafonig állnak a tárgyak, amelyektől nem tudunk elszakadni, így akarjuk kárpótolni magunkat az elveszített emberekért. Mások közülünk épp az ellenkező végletbe csapnak át, és nem tartanak meg semmit. Könnyen elajándékozunk akármit, mert így kontrollálni tudjuk a sorsát, könnyebben elviseljük, ha valami nem a miénk, de tudjuk, merre van. Tékozlóan élünk, nem tartunk meg semmit – hogy ne veszíthessünk el semmit. Mindannyiunkban ugyanaz az érzés nyilvánul meg, csak különböző módon. Néhányunkra rásütik, hogy figyelemzavaros, pedig valójában mindannyiunkban ugyanaz a nyugtalanság bujkál, úgy érezzük... valami hiányzik.”

„Harag? Hogy éreznéd magad, ha alapvető sorskérdéseidről mások döntöttek volna, amikor még tehetetlen csecsemő vagy kisgyerek voltál? Teljes bizonytalanságban éltél, majd egyszer csak, hipp-hopp, egy másik ember lettél. Rendben. Meg tudunk ezzel birkózni, de óhatatlanul lesz bennünk némi harag.”