Van itt olyan szülő, akinek sikerült 'őszintén' feldolgoznia hogy a gyermeke autista?

Ugyan még nem biztos nálunk mi a gond, de esélyes az autizmus a neurológus szerint.

Én teljesen megértelek. Néha nem tudom tolerálni a gyermekem dolgait, olyan tramplinak tűnik, mikor például rámtapos, vagy nem érdekli, hogy fáj valamim, vagy nem akar figyelni és kiakad, ha rám kell néznije.

Ilyenkor bevillannak azok a képek, mikor az anyukára néz a gyermeke, nevetnek, közös vicceik vannak.

Az én gyerekemnek is vannak jópofa dolgai, nagyrészt szép pillanataink vannak, szerencsére könnyen alkalmazkodok vagy csak alapvetően közel áll hozzám a viselkedése,de amikor történik egy egy ilyen nagyon nem "normális" dolog, teljesen képes vagyok magambazuhanni, hogy ez nem lehet az én életem. Szerencsére rövid ideig tart.

Még az komoly segítség, tudom nem túl szép dolog, hogy néha látok súlyosabb beteg gyerekeket, vagy ellenszenves egészséges gyerekeket, és ilyenkor mindig jobban örülök annak, hogy legalább nem olyan nagy a baj, na meg azt mondják idővel jobb lesz.

A gyerek cuki, a maga módján van humora, jóindulatú és jópár dologban hasonlít rám külsőleg és belsőleg is.

Szerintem még mi egészen jól jártunk, egy értelmileg sérült gyerekkel nem tudnám végigcsinálni, de talán egy szellemileg ép, testi fogyatékos gyermekkel lenne a legnehezebb.

A mi gyerekeink csak furcsák.

Mondjuk én ismerek felnőtt autistákat(asperger) így úgy érzem, egész jók a kilátások, életképesek, nem mondanád meg, hogy gondjuk van, az látszik csak, hogy furcsa hülyeségeket gondolnak bizonyos helyzeteket rosszul kezelnek.

Még leírnám, hogy ismerek anyukákat nagyobbacska egészséges gyerekkel, akik nem bírják a gyerekeik bizonyos tulajdonságait. Ugyanúgy, mint mi. Aktív anyuka nyugodt gyerekkel, többdiplomás anyuka rossztanuló/lassú felfogású gyerekkel. Dundi anyuka vékony gyerekkel. Állatbarát anyuka nem állatbarát gyerekkel.

Mindenki észrevesz nem szimpatikus dolgokat a gyerekében, de mindenki igyekszik a jóra koncentrálni.

Csak azok fogják megérteni az érzéseidet, akik hasonló helyzetben vannak. A "normál" gyerekek szülei meg elítélnek, hogyan gondolhatsz ilyet.

Én megértelek, bár nálunk más a probléma (extrém koraszülöttségből adódó hátrányok), de ugyanilyen érzéseim vannak olykor. Persze engem is azok ítélnek el, akik hazavittek egy 3 kilós rózsaszín, gügyögő csomagot...akiknek a legnagyobb gondjuk egy pld. mandulaműtét volt.

Szerintem teljesen normálisak az érzéseid. :) Próbáld meg elfogadni a helyzetet, nekünk ezt dobta a gép. :)

Elnezert kerek, hogy nem erintett szulokent irok. Egy autista gyereket nevelo baratnom van. Nem tudom, igazabol mennyire dolgozta fel, nekem 100 % -nak tunik, de o egyelore a mindennapi tulelesert kuzd, mert "apuci" elhagyta oket. O nyilvanvaloan nem tudta semennyire sem feldolgozni.

Amiert azonban valaszolok az az, hogy en Irorszagban elek es dolgozom egy "creche"-ben, ez a bolcsi-ovinak megfelelo intezmeny 3 honapos kortol negy es fel evesig (mert utana itt mar mennek az iskolaba.) Nalunk vannak autista, Down-koros gyerekek es kulonfele testi fogyatekosok is. Marmint nem csak itt, mindenutt, ez a megszokott. Ezaltal, hogy a tobbi gyerek es szulo is naponta talakozik veluk, teljesen normalis es elfogadott, nincs semmifele belyeg, megkulonboztetes. Ez nagyon jo! Azt persze nem tudhatom, hogy a szulok belul igazabol mennyire dolgoztak fel, kivulallokent csak annyit mondhatok, a tarsadalmi elfogadottsag megkonnyiti a helyzetuket, tovabba az is, hogy itt minden csaladban tobb gyerek van (megengedhetik), es igy jobban tudjak kezelni, hogy egyikkel kicsit tobb a gond.