Miért van az, hogy amióta én is anya vagyok, már nem olyan "bájos" más gyereke, hanem idegesítő?

Mindig is imádtam a gyerekeket, alig vártam fiatalkoromban, hogy nekem is lehessen. Mindig is türelmes voltam a gyerekekkel, azért is mentem óvónőnek.

De. Idegesítenek mások neveletlen kölykei. Na nem az óvodában, hanem úton-útfélen, játszótéren, játszóházban, rokonságban. Vagy ez szakmai ártalom, hogy mindenütt nevelni akarok, és idegesít, amikor "nem szólhatok be"?

Írok konkrét példákat, ti hogy élitek meg az ilyen helyzeteket:

-játszótéren a kölök dobálja a többire a homokot, fellöki a másikat a csúszda előtti sorban, az anyuka meg nyugodtan beszélget, nem szól rá.

-szintén játszótéren nekimegy az enyémnek, aki sírva panaszkodik, na ezért már szólok, mire az anyuka úgy tesz, hogy az övé milyen életrevaló, mert meg tudja védeni magát, az enyém meg egy nyámnyila, mert szalad árulkodni.

-kisgyerekes család van nálunk vendégségben. Na ez a legdühítőbb, mikor a vendég csemeték kontroll nélkül, ugrálnak, szaladnak, törnek-zúznak, és ne szóljak rájuk, mert hát gyerekek. OLyankor az enyimek csak néznek, mert ők tudják a szabályokat, és a szomszéd vagy épp rokon gyerek meg ugrál az ágy tetején, felmászik a csillárra is, belemászik a legkisebbem bébihintájába, én meg ordítok, hogy jaj az el fog törni, mert az pici babáknak van, nem 5-6 évesek súlyának! Az anyuka meg nem szól!!!!

A bébihinta még épségben van, de a 3 éves lányom biciklije már összetörött, mert éppen ketten álltak rá, hiába szóltam, mivel az anyukájuk csak legyintett, hogy ugyan hagyd, gyerekek, nem szólhatunk rájuk mindenért!

Úgy jön le, hogy én mindig mindenért rájuk szólok, de én nem hagyom, hogy az én gyerekeim olyat játsszanak, amiből baj lehet, kárt okozhat stb.

-kedves barátnőm 3 éves kisfia mikor először nálunk járt, megtetszett neki egy játék, amit haza akart vinni. Hagytam, na attól kezdve minden alkalommal haza akar vinni egy játékot tőlünk, és az anyukája nem szól rá, nekem kell harcolnom vele...

Mostanában az a trendi, hogy úgy nevelünk, hogy mindig mindent a gyerekre hagyunk, ne szóljunk rá, nehogy megsérüljön a lelke, vagy én vagyok túl szigorú? Mert azt képzelem, tanult óvónőként és gyakorló anyukaként tisztában vagyok az életkori sajátosságokkal, és tudom mit várhatok el egy adott korú kisgyerektől, és nem hagyom, hogy a fejemre nőjön?

Mi az igazság, ti hogy látjátok?