Testvérek és utálják egymást. Mit tehetnék? Bővebben lent.

A pároddal beszéld meg először is, mert az ő gyerekei, nehogy probléma legyen belőle, hogy te akarod ráncba szedni őket.

Üljön le velük, és alkossatok szabályokat arra nézve, milyen magatartást vártok el tőlük egymás és mások felé. Legyen kiszabva büntetés is, és szigorúan be kell tartani. Értessétek meg velük, hogy minél inkább tuskó az egyik a másikkal, annál inkább azt fogja visszakapni is.

Persze mindezt kedvesen, megértően és szeretettel, nyilván sérültek is, ha egyszer nem a vér szerinti anyuka van velük....

Ha külön szobájuk nem is lehet, valami térelválasztóval, vagy polcrendszerrel sem megoldható, hogy a közös szobán belül mindkettőnek legyen egy külön kis kuckója? Különböző korúak, elég nagy korkülönbséggel ahhoz, hogy állandóan "szem előtt" legyenek egymásnak. Ez is lehet a feszültség forrása; még kiegyensúlyozott kapcsolatú felnőtteknek is elemi igénye, hogy időnként félrehúzódhassanak a család elől.

Nem tudom mióta élnek veletek, de azt azért egy pillanatig se gondold komolyan, hogy azért, mert "elfogadnak" téged, számukra nem jelent nagyon nagy érzelmi megrázkódtatást, hogy a családjuk élete így alakult. Ez még akkor is így van, ha le a kalappal előtted, mert vállaltál két kiskamaszt, akikből néha még a "saját termés" is képes az ember idegeire menni.:-)) Arról semmit nem írtál, hogy miért veletek élnek? Meghalt az édesanyjuk? Méltatlanná vált arra, hogy ő nevelje a gyerekeket? Találkozik velük egyáltalán?

A gyerekek pontosan tudják, és értik is, hogy mi miért történt így velük? Beszélgetsz, vagy beszélgettek velük erről?

Ami a praktikus tanácsokat illeti; én csak azt tudom javasolni, hogy az egész napos piszkálódást, bőgést, üvöltözést ne tűrd el. Ezt az ember képtelen elviselni hosszútávon, akár a saját, akár a "pót-gyerekeiről" van szó. Ahogy egy felnőttnek elmondanád, hogy elviselhetetlen a magatartása, mert zavar, bánt, elfáraszt, és kikéred magadnak, hogy a saját közös otthonotokban ne legyen egy nyugodt pillanatod, ugyanúgy elmondhatod nekik is. Én nem arra akarnám mindenáron rávenni őket, hogy "szeressék" egymást, mert most a koruk miatt épp elég távol állnak egymástól. Inkább arra, hegyezném ki a dolgot, hogy egy családban mindenkinek vannak jogai és kötelezettségei, akár felnőtt, akár gyerek. Mindenkinek joga van elmondani, ha valami sérelem érte, vagy valami bántja. De senkinek nincs joga a vélt, vagy valós sérelmei miatt pokollá tenni a többiek életét.

Adjanak ők is ötleteket arra, hogy tudnának kevesebb veszekedéssel létezni egymás mellett. A gyerekek általában nem csak szeretik, hanem meg is értik, ha őszintén és komolyan beszélnek velük, és meghallgatják, komolyan veszik az ő véleményüket is.

Mi is ugyanígy voltunk a hugommal, folyamatosan verekedtünk gyerekkorunkban és egymás haját téptük, volt olyan időszak, hogy félig kopaszok voltunk.......igen, a tetlegességben igazad van, én 13 körül lehettem, amikor úgy hasba rúgtam (ahogy csak erőmből telt), hogy elájult és azóta is ott fáj neki (pedig már 26 éves, én 32),.......már bánom, de gyerek voltam, ma már felnőtt, nem verekednék soha így.....külön élünk, de nem tárgyalunk egymással, tíz éve egy szót sem beszéltünk és jobb ez így, ........én azt mondom, a tetlegességet mindenképpen kerülni kell, mert könnyen lehet egy gyerekkor verekedésből maradandó sérülés, ezt felnőttként fogja igazán érezni.

Szerintem a külön szoba jó megoldás lenne, próbáljátok meg a jelenlegit gipszkaronfallal elválasztani, a szüleim ezt tették, ez jelentősen csökkentette a konfliktusok számát. Ilyen esetben egyszerűen muszáj a külön szoba!!!!!, különben vér fog folyni vagy súlyos sérülés történik, ami egy életre majd kihat, lásd a mi gyerekkorunkat....hiába a fenyegetés meg a pszihiáter, verés, előbb-utóbb, mint nálunk, súlyos sérülés fog történni, ha ennyire nem bírják egymást, csak idő kérdése, nem viccelek, lásd így volt már 20 éve is

18:11-es vagyok, köszönöm a válaszodat.

Sajnos, ez így nem könnyű helyzet, de az legalább bíztató, hogy a gyerekek szeretnek, és biztonságban érzik magukat veletek. Ha semmiképpen nem tudjátok megoldani, hogy egy kicsit külön legyen választva a kettőjük élettere, akkor csak az a megoldás, hogy a viszonylag "szélcsendes" időszakokban beszéltek velük a viselkedésükről. Persze tudom, hogy amikor az embernek munka után még ott a háztartás, főzés, leckekikérdezés, stb nem könnyű "lelki életet" élni. De talán hét végén, amikor nem kell kapkodni, el lehet menni kirándulni, sétálni, szóba lehet hozni ezt. Nem "letolós" stílusban, hanem úgy, hogy ők is megértsék.

Mások is élnek kicsi lakásban, de ettől még senki nem venné tudomásul, hogy két gyerek miatt, háborús övezetté válik az otthona. Másnak is lehetnek rossz napjai, vagy valami problémája, de ettől még nem zúdíthatja a dühét gátlások nélkül a testvérére sem, és másra sem.

A helyetekben egyébként én elvinném pszichológushoz a gyerekeket. Nem azért, mert baj van az "idegeikkel", hanem azért, mert -szerintem- emögött az örökös marakodás mögött, nem pusztán testvérharc van. Még ha örülnek is annak, hogy "nyugi" van, egy gyerek számára feldolgozhatatlan trauma, hogy nem kell az anyjának. Márpedig az, hogy az anyjuk lemondott róluk, és havonta megjelenik egyszer - gondolom, abban a lakásban, ahol korábban együtt éltek mindannyian - néha majdnem rosszabb, mint ha meghalt volna. A gyerekekben egy válás többnyire azért (is) okoz nagy megrázkódtatást, mert nagyon sokszor azt gondolják, hogy miattuk, az ő "rosszaságuk" miatt veszekedtek sokat a szülők, és emiatt váltak végül el. Az ember néha el sem tudja képzelni, hogy egy szemre "normális" nyugodt gyerekben, micsoda feszültségek, félelmek, és indulatok vannak még akkor is, ha az élete rendezett körülmények között zajlik végre egy válás után. Egy jó pszichológus, nektek is sokat tudna segíteni abban, hogyan kezeljétek a kettőjük konfliktusait, és a gyerekeknek is, hogyan dolgozzák fel magukban, és egymás közt ami történt.