Mihez kezdenétek egy ilyen gyerekkel?

A 90-es években is volt pszichológus, még iskolapszichológus is. Pszichiáter is.

Felnőttként se késő elmenned.

Ma se üti meg az ingerküszöböt.

A jó tanuló, csendes, de szorongó gyerek ma se jut el. Bár pont ilyen tünetekkel van lányom egyik osztálytársának autizmus diagnózisa, de segítséget ő se kap, mivel anyuka nem viszi tovább oktatási kódért. A bno pedig csak arra jó, hogy felvegye érte a magasabb családit meg a gyest, de szaksegítséget nem kap. Pedig ha anyuka bevallalná a "megbélyegzést", azaz hogy kiderüljön, hogy az ő gyereke is más, akkor foglalkozna vele is a pszicológus, mert bizony a szorongásokat oldani érdemes.

A pszichiáter aki az én gyerekemet diagnosztizálta, elmondta, hogy az ilyen szorongóknál lesz jó eséllyel később depresszió, pánikbetegség, szoc.fóbia.

Pont mert "jól működik", de ez belső feszültséget gyárt.

Én is ilyen jó tanuló kislány voltam, szorongással erősen megspékelve. 90-es gyerek vagyok, nálunk itthon a pszichológus szitokszó volt akkoriban... 5-nek igaza van, pánikbeteg vagyok, és olyan társaságokban, ahol sokan vagyunk kis helyen, mint régen az osztályban, totál előjön a szorongásom a mai napig, hasmenéstől kezdve a magas pulzusig egy csomó mindent érzek, pedig már foglalkozom vele.

Manapság mit kezdenék vele? Ha lesz gyerekem és érzékelem rajta ezeket a dolgokat, akkor a pszichológust nem ijesztegetésnek fogom használni, ahogy velem tették, hanem segítséget kérek neki.

Amúgy mi a kérdésed célja? Szülőhibáztatás? Önnyugtatás? Igen, nyilvánvalóan hibáztak, hogy ha pszichológushoz nem is vittek, de ők sem foglalkoztak veled annyira, hogy helyén tudd kezelni a dolgokat. Ma már nem ciki a pszichológus, elérhető mindenki számára, válogatni is lehet, interneten meg lehet nézni milyen eszközeink vannak a gyerek lelkéhez, stb, ezek akkoriban nem voltak ilyen szinten elérhetőek. Amelyik korszakban az volt a szokás, hogy verd a gyereket, mert abból tanul, meg hagyd sírni, majd megnyugszik. Buta, de a kornak hű gyereknevelési szokások voltak.

Engem agyrázkódás összes tünetével sem vitték dokihoz, csak "pihenj". Sokat nem is lehet elvárni a szüleid korosztályától.

Mai gyereket igen, kevesebbbért is pszichológushoz vinnék/hordok is.

90-ben nem valószínű, én magam azért beszélgetnék sokat egy ilyen gyerekkel, támogatnám lelkileg, és mindent megtennék, hogy jobb legyen, ha kell, doki, pedagógusoktól tanácsot kérni, akárkitől.

91ben születtem, azért én sem egy mai kor számára példamutató családban, öngyilkossági kísérlettel, később kijött pánikrohamokkal, állandó szorongással, magas megfelelési kényszertel, szülői érzelmi elhanyagolással, de felnőttként azért elmentem pszichológushoz, és rendben vagyok. Javaslom neked is.

Én nem látok ebben semmi kirívót. Szerintem ez a 90-es években abszolút nem ütötte meg az ingerküszöböt (én is akkor voltam gyerek), ma is csak kapirgálja. De ma is szerintem inkább a testi tünetek, sok sírás és a maximalizmus/szorongás az, ami mondjuk nálam már összességében intő jel lenne, hogy ezzel foglalkozni kellene.

Szerintem az, hogy egy gyerek milyen személyiség jegyekkel rendelkezik, az alapvetően nem "kezelendő" probléma. Amit én máshogy igyekeznék csinálni, mint anno a szüleim, hogy talán kicsit jobban irányt mutatnék bizonyosos szituációkat hogyan is lehet kezelni. Nem erőszakosan, csak amolyan iránymutatóan felvezetve a lehetőségeket. A döntés az övé marad.