2-3 éves gyerek a nagyszülőknél egy hétre. Több helyen olvastam, hogy a többség helyteleníti. Miért?

20-as, én meg azt nem értem, miért gondolod, hogy a gyereknek jót tesz a kizárólagosság? Hogy azt hiszi, azért született hogy a család innentől csak kizárólag hozzá alkalmazkodjon, és a saját egyéniségét adja fel? A gyermeknevelés a rengetek csodálatossága mellett így is nagyon sok lemondással jár, ami évekig, sőt évtizedekig tart. Nem pár év. Akinek van kamasz gyereke, az tudja, hogy nem pár évről beszélünk.

De az élet amúgy sem ilyen, hogy van egy barátod és ő majd csak veled barátkozik, van egy óvónőd akinek te vagy a legfontosabb, van egy munkahelyed ahol hozzád alkalmazkodnak... Fontos, hogy a gyerek a szülőktől rengeteg, nagyon-nagyon sok, végtelen feltétel nélküli szeretet-csomagot kapjon. De nem a szülőt kell megkapja teljesen. Nem a szülő idejét, erejét korlátlanul.

Ha az anyának a gyereken kívül nincs élete, az nem a gyerekről szól. Nem arról szól, hogy én milyen áldozatkész anya vagyok. Hanem arról, hogy identitásommá vált a gyereknevelés, én ANYA vagyok, semmi más és nem is érdekel más, és a gyerekemet nem engedem máshoz, máshová, mert akkor mit kezdek magammal, akkor talán már nem is létezem, mert pótolhatóvá válok a gyerek számára.

Ezek a gyerekek sajnos ezt hallják is, hogy "mi milyen sok áldozatot hoztunk érted" stb, és felnőttként a szülők lekötelezettjei lesznek, a saját életük rovására. Ha azt akarja valaki, hogy a gyereke felnőttként képes legyen nélküle létezni, akkor már most olyan kis lépéssel el kell ezt kezdeni, hogy néha másra bízom, mert meg kell a gyereknek tapasztalnia, hogy a világ anya nélkül nem egy rettenetes, veszélyes, megbízhatatlan hely. Mert nem az. A legnagyobb önzőség ezt elültetni a gyerekben!

A gyermekem pár hónapos korától fokozatosan lett arra szoktatva, hogy a nagyszülőkkel is ellegyen.

Eleinte természetesen csak pár órát, a saját otthonunkban vigyáztak rá, később apránként egyre növeltük az időt és már a nagyszülők otthonában is volt. Egy éves volt, mikor először ott aludt egy éjszakát.

Már 10 éves, és bár heteket nem tölt el a nagyszülőknél, de napokat igen, illetve jár velük évente többször nyaralni, wellnessezni (4-5 napokra).

Hogy milyen indokkal kellene "lepasszolni" a gyereket napokra?

Például a szülők dolgoznak és nincs annyi éves szabadságuk, hogy a teljes nyári szünetet meg tudják oldani az oviban. Persze, lehet beadni a gyereket napközibe is, de azért talán neki is jobb a nagyszülőkkel, ha szeret ott lenni. (Azért a legtöbb anyuka a gyerek három éves korában már visszamegy dolgozni...)

Vagy (konkrét eset, nálunk is előfordult) lakásfelújítás van, és nem akarom, hogy a gyerekemnek a festékszagban, mesterembereket kerülgetve kelljen élni. Volt, hogy egy hétig konkrétan nem volt szobája - vagyis volt, csak teljesen szétkapva, bútorok nélkül, fal lekaparva, stb.

Vagy beteg a gyerek, nem súlyos, de nem mehet közösségbe egy ideig. A szülő meg az éves szabadságát inkább a közös nyaralásra tartogatja. A gyógyszereket a nagyszülők és be tudják adni...

Szóval millió oka lehet, és a közel élő nagyszülő áldás. Arról nem beszélve, hogy - lehet megkövezni - én néha igeni igénylem, hogy minden különösebb ok nélkül "lepasszoljam" a gyerekem, csak azért, hogy egy kicsit magamra, a páromra koncentráljak. Sok éves tapasztalat, hogy amikor egy-két nap után visszakapom, akkor utána sokkal türelmesebb, kiegyensúlyozottabb vagyok a gyerekemmel szemben is.

Én kb. 2 éves koromtól szinte minden nyarat (a nagy részét) a nagymamámnál töltöttem és imádtam. Egyke vagyok, de olyankor együtt játszhattam az unokatestvéreimmel, akik olyanok, mint a testvéreim. Imádtam ott lenni, még felnőttként is életem legszebb időszakának tartom azokat az időszakokat, amiket a nagymamámnál töltöttem.

És a nagy ellenkezőknek eszébe se jut,hogy mondjuk se a gyereknek,se a nagyszülőnek nem teher,sőt öröm,hogy együtt legyenek? Nekem 3 hónapos múlt a kisebb és volt mamánál már egész napot. Mert pl a naggyal elmentünk játszóházba és moziba. Ooo hogy ő is miért nem érti meg hogy a kicsi miatt inkább ássa el magát,mert ő többet nem számít,csak a kicsi... És mi is voltunk már moziba pl,délelőtt meg vásárolni,mama tette le a babát aludni,mi meg 8-kor ott is voltunk már,mikor aludt a baba már.

Sőt párom sulija miatt járunk pestre is,nemrég mondta a mama,a gyerekek maradjanak abba a három napba,ne utaztassuk őket. Igaz,akkor már 5hos lesz a pici.

De a nagyot viszik nyaralni egy hétre külföldre is,plusz náluk is maraf még biztos. És soha nem sir miattunk,minden nap beszélünk vele.

Nekünk nem gond,gyerekeknek se,nagyszülőknek se. Viszont pl én szüleim most nyáron vállalják majd csak elsőnek a nagyot (4éves most). Ha nem vállalná egyikse,nem lennének eröszakkal ott hagyva.

"Én szimplán nem bírnám ki a gyermekem nélkül 1 hètig"

És ha nem kapsz 3 hét szabadságot? AKkor felmondasz a munkahelyen?

Az én fiam 3 évesen MINDENKITŐL félt, rettegett, akit nem ismert. SZóval a férjem, én és anyósom tudtunk rá vigyázni. Úgyhogy a bölcsi /ovi nyári leállását azért nem oylan könnyű megoldani ám!

"Én szimplán nem bírnám ki a gyermekem nélkül 1 hètig"

Bizony, ezt szokni kell... apránként, fokozatosan. Mert ahogy nőnek a gyerekek, egyre kevésbé igényelnek minket és ezt tudomásul kell venni. Bár az én lányom elég sokat volt eddig is nagyszülőknél, de amikor először elment egy hétre táborozni, az szörnyű érzés volt... soha nem voltunk még távol ilyen hosszú ideig és nekem nehezebb volt az elválás, mint neki. Őszintén szólva egyáltalán nem hiányoztam neki, bármennyire nehéz is ezzel szembesülni. És ahogy egyre nagyobb lesz, egyre inkább tudom kell elengedni. Most 10 éves, nyakunkon a kamaszkor. Ha nem szoktattam volna magam is kicsi korától a távolléthez, akkor bizonyára még nehezebb lett volna elengedni egy hétre, és később hosszabb időre... mert az idő rohan, és pillanatok alatt eljön az is, hogy mondjuk külföldre akar egyetemre menni...