Szerintetek hosszú távon a szeretett teljes nevelés hasznosabb, mint a keményebb, szigorúbb nevelés?

Szia, az előző linket én küldtem el. A képhez tartozó szöveg a lényeg, ami a kötelék kiépítéséről szól.

Ezen én is sokat gondolkodom mostanában, nekem is van olyan ismerősöm, aki poroszos nevelési elveket vall, és látszólag az a működő dolog, hisz jólneveltek a gyerekek, szót fogadnak, de mi van a háttérben, mi van a fejükben, hogyan alakul a szülő-gyermek köteléke, mivé változik ez a jövőben?

Szerintem ez a cikk nagyon-nagyon választ ad a kérdésre.

Nem is linkelnem kellett volna, inkább kimásolom ide:

"A felnőtt haragszik a szüleire. Már nem is megy el őket meglátogatni. Vagy elmegy, de csak kényszerűségből, mert úgy illik.

Tele van sérelmekkel, vagy csak szimplán lesajnálja az édesanyját, édesapját.

Idős emberek hónapszám nem találkoznak a családjukkal, csak akkor jönnek, ha kórházba kerül, ha nagyon beteg, meg karácsonykor.

Sokszor elgondolkodom: miért, hogyan lesz ez így?!

Ezek a szülők, akik most már nagyszülők, dédszülők, talán nem úgy szerették a kicsi újszülöttjüket, mit mi most a sajátjainkat.

Nem szeretgették, etették, nem ültek az ágya mellett, ha beteg volt?

Nem tanítgatták cipőt kötni, törölgették a maszatos arcocskáját, nem segítettek matek leckét írni?

De bizony úgy tettek.

Megtették, amit tudtak, útjukra bocsátották a gyermekeiket, és azok aztán hátra se néznek.

Valahogy elfogadtuk normálisként, hogy a szülők, a nagyszülők már csak ünnepekkor része az életünknek, miközben gyakran csak arra vágynak, hogy a családjuk körében lehessenek.

Nem. A távolság nem kifogás. Ma, amikor van telefon, Skype, email (a 81 éves nagypapám azért nézi a Facebookot, hogy melyik unoka mit tett fel éppen), vagy kevésbé modern nagyiknak ott a posta, lehet fényképet, gyerekrajzot küldeni akár minden héten.

Nem a távolság vagy az időhiány az igazi ok.

Akit igazán szeretünk, arra mindig van időnk.

A baj ott van, hogy a kötelék valahol megszakad.

Nem egy alkalom miatt, nem hirtelen. Szálanként feslik fel, mint a napon felejtett vászon, amit szétáztat az eső és szétéget a nap.

Amikor hagyták a babát sírni, mert erősebb lesz tőle a tüdeje.

Amikor rácsaptak a fenekére, mert összetört egy poharat.

Amikor nem tudta a szorzótáblát, ezért a sarokba állították otthon, pedig ettől nem fogja jobban tudni.

A szülő jót akart, azt látta, azt mondták neki, így kell csinálni.

Azt mondták neki, így hamarabb lesz önállóbb a gyermeke.

Nem a TETT a lényeg. Nem az, hogy büntetés vagy nem büntetés, rászóljak vagy ne szóljak.

A SZÁNDÉK: hogy hamar válasszuk le a gyereket, hamar legyen önálló, akkor, amikor még nem képes az lenni. És persze ilyenkor ő védőburkot épít maga köré cumiból, kabalaállatból, pótcselekvésből, nyafogásból, magába fordulásból vagy állandó megfelelési kényszerből.

Gyűjti öntudattalan az érzést, hogy őt le akarják rázni, nem fontos.

És felnőttként pontosan így viselkedik.

A szüleivel is, másokkal is. "Ameddig jó vagy nekem, addig szeretlek." - mondja. És valójában nem mer szeretni igazán.

Ezért fontos a kötődésre nevelés, a kötődés minősége.

Mert azok a gyerekek, akik mi voltunk is kötődtek, a szüleik is hozzájuk. De a kötődés szétfeslett és már csak befoltozni tudjuk.

Szülőként ebben miénk a felelősség.

Mert ezt adjuk át a gyerekeknek. A kapcsolataink minőségét,

a mintát, hogyan kell egymással létezni, kapcsolódni, másokkal törődni.

Most isszák be, tárolják el ennek a morzsáit, abból, ahogyan ma és holnap csinálod, ahogyan ma és holnap gondolod.

Ez az, aminek most van itt az ideje, amíg kicsik.

Mert aztán nagyok lesznek és akkor már hiába magyarázod neki sóvárogva, hogy "néha azért felhívhatnátok". Már késő lesz."

A lényeg, hogy legyenek szabályok. Szeretve is lehet, nyugodtan is lehet.

A katonás nevelés túlzás.