Te miért szerettél volna gyereket?

20 éves korom körül 10 gyereket akartam a rózsaszín felhő miatt. Sokat nyomott a latba, hogy olvastam a Vidám család című sorozatot Anny Wienbruchtól, és irigyeltem a sok boldog gyereket és én is olyan édesanya akartam lenni. Meg amúgyis minden kiskölyköt begyűjtöttem magam köré. Szerelmes is voltam nagyon plátóian, és azt gondoltam, a világ legszebb dolga lenne Vele családot alapítani. Aztán miután több éven át vigyáztam időnként gyerekekre, kezdett kitisztulni a fejem és láttam, mennyire másodpercnyi szabadidő sincs egy kisgyerek mellett. Találkoztam kifejezetten rosszindulatú, gonosz gyerekekkel is és már nem is tűntek annyira édesnek. Barátnőm olyan majomszeretettel szerette a gyerekeit, hogy az ő példáján meg egyenesen elkezdtem viszolyogni a gyerekvállalástól. (Kutya azonnal be a menhelyre, gyerek rugdoshatta, pofozhatta a nagyanyját, akkor is csak csókolgatták, stb...)Az a sok gyerekszületés miatt kivert kutya...Az tette be végleg a kaput. Plusz az életem is úgy alakult, hogy a huszas éveimben nagyon sokat gyászoltam, meghalt az öcsém is, nem találtam párt sem, végigkínlódtam nagymamám küzdelmét a rákkal 1,5 éven át...és egy idő után már minden csak a halálról szólt körülöttem. Sokat küzdöttem öngyilkossági gondolatokkal. Máig emlékszem arra az éjszakára, amikor megesküdtem a gyerekemnek, hogy ő ezt a poklot soha nem fogja megélni. Megígértem neki, hogy nem kell megszületnie erre a szörnyű világra, ahol úgyse tudnám megvédeni. Közel 10 év telt el, amikor először éreztem másként. Közben volt egy tartós kapcsolatom, de tőle nem akartam gyereket, mert nem voltam belé szerelmes, plusz belül szerintem éreztem, hogy veszélyes ember. Amúgy a világ a maga módján helyreállt bennem, kinőve a rózsaszín korszakból megtanultam értékelni a szép dolgokat és megtanultam minden embert és állatot úgy kezelni, mintha minden napunk az utolsó lenne együtt. Ez szomorúan hangzik, de valójában a boldogság titkát találtam meg. Ha igazán tudatában lennénk az együtt töltött idő értékének, sokkal teljesebb életet élhetnénk, és én ezt nagyon korán, nagyon fiatalon megtanultam. 10 éve nem nézek TV-t, csak konkrétan 1-1 filmet, amit letöltünk valahonnan. A többi kicsi időt, ami nem kötelesség (munka, házimunka, tanulás...), megpróbálom maximálisan a családomnak adni. Még így is olyan kevés...A kutyusaim is sokat segítettek, hogy túléltem azt a sok gyászt. Életem legszebb éveit nekik köszönhetem. Közben megismerkedtem a férjemmel, akivel nagyon nagy szerelmet éltünk át, és az első randik egyikén arról mesélt, ha neki egyszer lánya lesz, puskával fogja lődözni az udvarlóit. És én akkor olyan jól eltudtam képzelni, hogy lesz egy lányunk...Magam is meglepődtem rajta, hogy Tőle el tudnék képzelni gyereket. Áradt belőle valami olyan megfoghatatlan nyugalom, kiegyensúlyozottság és intelligencia, ami az előző páromban egyáltalán nem volt meg. Ettől függetlenül jeleztem neki, hogy én nem szeretnék gyereket. Később megbeszéltük, hogy lehet, hogy egyszer meggondolom magam. Még később pedig, sok év múlva megígértem neki, hogy szülök neki egy gyereket. Nem repestem a vágytól egyáltalán, de szerelmes voltam és nem akartam megfosztani őt attól, amiről kijelentette, hogy az életben a legszebb dolog. Ráadásul nem vonzottak az olyan negatív pasik, akik egyetértettek velem abban, hogy erre a világra nem érdemes gyereket szülni. Legboldogabb akkor lettem volna, ha élhetjük nyugiban az életünket a párommal (=férjemmel) és a kutyusainkkal, de nem sokkal az esküvő előtt abbahagytuk a védekezést. Ennek ellenére 1,5 évig nem sikerült teherbe esnem, amit őszintén szólva olyan nagyon nem bántam. Fogalmam sem volt róla, hogyan fogom összeegyeztetni a kutyáim iránti őrült szerelmemet egy kisgyerekkel. De amikor megjelent a pozitív csík a teszten, az első reakcióm nagyon nagy öröm és nyugalom volt. Csak estére pánikoltam be, mert aznap este pont egyedül voltam. Mit fogok én kezdeni egy gyerekkel, te jó ég??? Csak öleltem a kutyusaimat és rettegtem. Én már tudtam, hogy férjem húga is babát vár, épp előző nap újságolta el, hogy pozitív lett a tesztje. Mi azért megvártuk majdnem a 3. hónapot a bejelentéssel. Akkora öröm volt a családban, hogy rám is átragadt a nagy boldogság. Az első ultrahangfelvételen, amikor még csak 11 hetes volt, de már meg volt mindene, keze, lába még nem a nagy szeretetet éreztem, hanem csak szembesültem vele, hogy bennem van egy komplett kis ember. És kezdtem úgy tekinteni a szűrővizsgálatokra, mint ellenségünkre, ami végülis mind azért van, hogy eldöntsék, el kell-e vetetnem Őt vagy sem, de hát hogyan vetethetnék el valakit, akinek már meg van mindene: keze, lába. Alig 5-10 cm-esen igazi emberformája volt. Képtelenségnek éreztem, hogy elvetessem, ha kiderül, hogy van valami betegsége. Az első genetikai vizsgálatra még rászántam a sok pénzt és profi helyen csináltattuk (35 éves lévén erősen ajánlottnak mondták), de a másodikkal már nem csináltam nagy felhajtást. Elmentünk az SZTK-ba és nem is nagyon érdekelt az eredmény. A gyerekem már létezett, a nagyon nagy problémákat már kiszűrték az első genetikain, innen kezdve fokozatosan jöttem rá, hogy mondhatnának nekem akármit a másodikon, én már nem engedném, hogy bántsák. Talán itt kezdődik valahol a szeretet? Amikor rájössz, hogy már nem is olyan egyértelmű az, hogy ilyen-olyan esetben el kell őt vetetni? Nem tudom, és végül is nem is kellett döntenem, de ha nem is rószaszín köd miatt, de akkor már a magam módján akartam Őt. Érzsé szintjén talán akkor éreztem először, hogy szeretem, amikor megrémültem, mert 1 hete nem éreztem mozogni. Az első kis finom érintésnél meglepődtem, de az még nem volt igazi szerelem. Viszont amikor eltelt ezután 1 hét, hogy nem éreztem mozogni, teljesen megrémültem és addig nem nyugodtam, amíg egy kis kávé segítségével újra meg nem bizonyosodtam róla, hogy mocorog. Akkor sírtam először az aggódástól és akkor éreztem először azt, hogy ajaj, én ezt a gyereket nagyon fogom szeretni. Nagyon hiányzott volna az a finom kis érintés, ha soha többé nem érezhetem. Anyósom azt gondolta, amikor férjem húga terhes lett, hogy majd én is kedvet kapok, ha látom a kicsit és hallom sírni...Mindig nevetve mondom, hogy na attól biztos nem! A világból ki lehet engem kergetni a gyerekbőgéssel. Egyáltalán nem szeretek csecsemőkkel foglalkozni, fogalmam sincs róla, mit kezdjek velük. Nem is találtam őket aranyosnak. Százszor inkább egy bundás kis kutyakölyök. Nekem csakis a terhesség maga hozhatta meg a kedvemet a terhességhez és a gyerekvállaláshoz. Semmi más, ebben biztos vagyok. 29 hetes vagyok és a mai napig rácsodálkozom arra a kis életre, aki bennem fejlődik. A 23. héten babamoziztunk egyet és nem is ott, hanem itthon szembesültem igazán azzal, hogy mit jelent nekem ez a kislány itt belül. Ott kicsit zavarban voltam, plusz meglepődtem, hogy tényleg már milyen babás és milyen tökéletes mindene! Itthon, milliószor újranézve ért el a szívemig az, hogy a kislányom úgy bújt hozzám, mint ahogy én szoktam aludni a kispárnát ölelve. Egészen rámhajtotta a fejecskéjét, kis karját a feje mellett nyugtatva. Akkor nagyon bántott az a sok negatív érzés és félelem, amit éreztem a terhességemmel kapcsolatban, főleg amiatt, hogy attól tartok, elválaszt majd a kutyusaimtól. Ennek a kislánynak most én vagyok a mindene. Milyen rossz lehet neki, hogy nem vagyok az a felhőkben járó, igazán boldog anyuka, aki mindennél jobban szereti őt...

Szeretnék jó anya lenni, de nem tudok felhőtlenül készülni erre a feladatra. Most már mégis szeretném Őt, és hálás vagyok, amiért átélhetem mindezt. Sok félelmem eddig nem vált valóra: pl. a férjemnek olyan szülésfóbiája van, hogy régebben még a terhességről se lehetett vele beszélgetni. (Még a terhességem előtt.)

Attól tartottam, ha egyszer terhes leszek, majd teljesen magamra hagy és viszolyogni fog a testemtől. De az történt, hogy meg van őrülve értem. Elég kislányos alkatom van, nulla mellel alapból, így most a kikerekedő formáim igen nagy elismerést váltottak ki belőle:) Én is imádom magamat így, soha nem volt ilyen szép a mellem, most érzem magam először igazán nőnek. Attól is féltem, hogy majd nem tudok a kutyákkal foglalkozni, ha nagy lesz a hasam, de 6,5 hónapos terhesen még mindig szinte változatlan minden. Ugyanúgy leülök közéjük egy kis szeretgetésre, karomba zárom a kis szőrmók buksikat, egész idáig nagy sétákra is volt erőm, de most azt visszafogtam néhány hete, mert volt egy kis egészségügyi probléma, ami miatt most már tényleg óvatosabbnak kell lennem. Remélem, az összes többi félelmem is ilyen alaptalan marad majd, és megadhatok mindent továbbra is minden szerelmemnek. Sokszor egyébként az emberek a kényelmesebb megoldást választják, erre jöttem rá. Ezt érte pl. arra, hogy kényelmesebb a kutyát menhelyre vágni, mint megtanítani neki, hogy ne ugráljon a gyerekre, vagy legalább egy akkora nyomorúságos sarkot elkeríteni neki a kertben, aminél nagyobb a menhelyen se jut majd neki. A fejemben annyira összekapcsolódott az, hogy gyerek és kutya kizárja egymást, hogy nagyon nehezen tudtam ezt a beidegződést felülprogramozni magamban. Mert azt biztosan tudom, hogy nálam a kutyák családtagok és nem történhet olyasmi, ami miatt megválnék tőlük. De mindent el is fogok követni, hogy ne is történjen. Lesznek a kutyák számára tiltott területek, de ugyanígy a gyerek se tehet majd meg mindent. Az én kutyáimat nem fogja nyúzni, az biztos. De a kutya se reagálhat rá agresszívan, mert azt nem tűrhetem el. Persze sokszor megrémülök, hogy te jó ég, hogy fogom én ezt kivitelezni?

Szóval nekem ezek a félelmeim vannak, biztosan mindenki mástól tart...

Összefoglalva először nem is én akartam Őt, hanem a párom. Plusz ha az ember szerelmes, azért kevésbé idegenkedik a gondolattól... Most már pedig saját magáért akarom Őt. Mivel már létezik, a gondoskodásomra szorul már most is. Belőlem amúgyis kihozza az anyatigrist az, ha valaki gondoskodásra szorul, legyen az egy pici ember, vagy egy kivert kutya...

Én nem akartam gyereket. Féltem a szüléstől, terhességtől, attól hogy majd elválunk, így ki is tartottam 36éves koromig.

Aztán a párom elkezdett szomorú lenni ez miatt. Nem mondogtatta, nem csesztetett, de 1x elmondta, hoigy megszakad a szíve, ha kisgyerekre néz..és akkor azt mondtam, hogy ehhez nincs jogom, így adtam egy esélyt a sorsnak.

A sors jól ki is használta, mert 1 alkalom után teherbe estem.

Először bőgtem, de aztán nem tudom, hihetetlen boldogság öntött el, ez vmi ösztönös állati dolog...nem akartam, és mégis...

most 3,5 éves, és mióta megszületett, 1 héten 1x legalább megköszönöm a férjemnek, hogy akart gyereket, és "rávett", mert ha rajtam múlik, sose ismerem meg ezt az érzést. Tényleg ezért érdemes élni, ezért vagyunk itt a földön...pedig vannak rohadt nehéz napok, és segítségem se nagyon van, de akkoris, akkoris, akkoris...:)

Őszinte leszek,nekem sosem volt rózsaszín felhőm gyerek előtt,se utána.

Tizenévesen azért szerettem volna(nem tizenévesen akartam szülni persze)mert kislánykoromban sokat babáztam tetszett a dolog,aranyosnak tartottam a babákat,meg szinte mindenkinek volt úgy gondoltam az a természetes.Aztán nagy gyerek utálatom lett,majd 18 éves koromban megszületett a féltesóm akivel nagyon jól elbabáztam,sokat foglalkoztam vele,de mondtam még legalább 25 éves koromig nekem nem kell gyerek.Megismertem a párom a főiskolán aki ugyanígy gondolkodott.Aztán 20 évesen bármennyire is vigyáztunk óvszer mellett terhes lettem,kb 1 hétig sírtam a pozitív teszt miatt,életem legszebb időszaka volt a főiskola a franc akart gyereket,és kötöttséget.Nem tudtuk mi legyen voltunk családsegítőnél elmondta a lehetőségeket és részletesen az abortuszt,ezután a beszélgetés utána párom sírva a nyakamba borul,hogy Ő nem tesz ilyet velem,tartsuk meg megoldjuk.Az uhkon olvadoztam annyira cuki volt a kis magzat,lelkesen készültem, a szülők is az első sokk után.Aztán megszületett és mély depresszióba estem,hát mit ne mondjak nem volt leányálom az első 3 hónap,mindennap azt kívántam bár egy álom volna és a koli szobában ébrednék fel terhesség és gyerek nélkül.Aztán túljutottam ezen és egyre közelebb kerültünk a fiammal,kb 1 éves korára jutottam el oda,hogy éreztem,Ő az én fiam,persze gondoskodtam róla,szeretgettem,foglalkoztam vele,de inkább olyan volt,mint egy öcsike.Vannak szebb és rosszabb időszakok pl 2-3 év között ez a dackorszak ez szörnyű,de nem bánom,hogy akkor a fiunk mellett döntöttünk,és most 24 évesen úgy érzem most eljutottam arra a pontra,hogy szeretnék egy babát,szeretnék terhes lenni,babázni,baba dolgokat vásárolni,szeretném újra átélni,mert tudom,hogy most más lesz,most már könnyebb lesz,és ezerszer érettebb és tapasztaltabb vagyok,mint akkor voltam.

kb ugyanaz,mint a 6-os.Soha nem akartam gyereket,ezt férjem is tudta.Viszont pár év után elkezdte mondani,hogy de jó lenne stb.Én meg nem akartam megfosztani ettől az örömtől.Egy "feltételem" volt,hogy legyen annyi pénz,hogy ha kell,magánklinikán szülök,mert csak császárral tudtam vállalni(nem részletezném,én akartam így) Találtam hozzá megfelelő orvost,nem kellett a magánklinika,de így éreztem magam és a babám biztonságban,így rettegéstől mentesen éltem meg mindent.

A többi ugyanaz,mint a 6-os válaszolónál :-)